Halászlé burokrepesztéssel
2017. október 16. írta: ABiberhauzen

Halászlé burokrepesztéssel

(WARNING! Nyomokban naturalisztikus elemeket tartalmaz.)

2013. december 23-án Szegeden tavasz lett. Őrületes meleg front érkezett. Aznap reggelre 8 órára volt CTG-re időpontom. A 38. hét 2. napján tartottam. Begurultam a klinikára egy kötött fehér pulcsiban, amiben olyan lehettem, mint egy vidám lavina. Ettem egy Bountyt, hogy a baba mozogjon, és ne dudáljanak a hasamon keresztül a fülébe CTG-n. Megvolt a vizsgálat, a doki azt mondta, szokásosan semmi izgit nem mutatott a gép, fényévekre vagyok a szüléstől, és mivel másnap ő szabira megy, elég lesz január 3-án jönnöm legközelebb CTG-re. 

Hazasétáltam, az udvarban szaladgáltam a kutyánkkal meg a nagy hasammal. Semennyire se foglalkoztatott a szülés gondolata. Január 6-ra voltam kiírva, egy másodpercig se fordult meg bennem a gondolat, hogy nem január 6-án fogok szülni. Estére áthívtuk 5 barátunkat Szenteste előtti halászlevezésre, úgyhogy fénysebességgel végigtakarítottam a lakást, bebújtam minden zugba pókhálót, porcicát keresni, az étkezőasztalra kikészítettem vegyes sütis tálakat bejglivel, szaloncukorral habkarikával, egyáltalán nem volt étvágyam, a Bounty óta nem ettem semmit a nagy pörgésben.

Délután 5 óra körül elfogyott a lendületem és egyszer csak harmadik napos menstruációs görcsöt éreztem a hasamban. Szusszantam egyet és leültem, hogy pihenjek. A párom azonnal kiszúrta, épp a halat mosta, és viccesen kérdezte, hogy nekiálljon-e a halászlének vagy megyünk szülni? Jót nevettünk, és elkezdte a halászlét.

Fél 7-re vártuk a barátainkat, addigra el akartunk készülni a főzéssel. Eszembe jutott, hogy talán jósló fájás lehet, a babatanfolyamon, ahova jártam, azt mondták, az járkálásra elmúlik. Úgy is lett. A cuccaim egyébként össze voltak pakolva a szüléshez, mert szintén a tanfolyamon szépen szorgalmasan lejegyzeteltem, hogy a 36. hét környékére azért már jó összekészülni a szülős felszereléssel. (Hát na… életemben nem volt baba a kezemben, sose kerültem olyan helyzetbe, hogy minimális időt is babával kellett volna foglalkoznom, úgy éreztem, szükségem van erre a tanfolyamra.) Szóval a párom épp halfejeket vagdalt, amikor ugyanazt a görcsöt éreztem - járkálva semmiségnek tűnt egyébként. De a párom ekkorra gyanút fogott és megnézte az időt. 10 perce volt az előző. Én ekkor még mindig jósló fájásnak tituláltam, de azért elmentem lezuhanyozni.

A 38 hetes pocak mellett kivitelezhető szőrtelenítés közben újabb görcs jött, kiszóltam a páromnak, aki bejött egy uszonnyal a kezében és azt mondta, 7 perc. wp_000708.jpgAkkor izgulni kezdtem, semmi nem jutott eszembe arról, hogy mi történik szülés közben, mi az a kitolási szak, hogy kell venni a levegőt, és olyan irreálisnak tűnt, hogy én aznap szüljek, hogy mikor a párom elment autóval két barátunkért, hogy előbb elhozza őket hozzánk és ők fejezzék be helyettünk a halászlét, míg mi kórházba megyünk, nekik is azt mondtam: áh, úgyis hazajövünk. Fotóztunk egy pocakképet indulás előtt (az itt látható képet), jókat nevettünk, olyan komikus volt az egész, ahogy tanakodunk most már négyen, hogy vajon vajúdok-e vagy nem. Megvártunk egy 5 perces fájást és bementünk a kórházba, a hosszú lépcső előtt még egy fájást megvártunk, és 230 kg szülős cuccal becsengettünk a szülészeti osztályra. Közöltem, hogy lehet, hogy vajúdok, de nem biztos. A szülésznő megkegyelmezett, nem hülyézett le nyilvánosan, hívott egy orvost és szaladt tovább tenni a dolgát.

Annyian szültek aznap, hogy csoda hogy nem egy vajúdó anyuka ölébe fektetett a nőgyógyász a gyors vizsgálatra. Neki is mondtam nevetgélve, hogy otthon készül a halászlé, meg nem is tudom, miért vagyunk itt. Mire ő közölte, hogy 6 ujjnyira vagyok tágulva. Hát ez nagyszerű. Mondtam vidáman. Ez mit is jelent? Mennyi a maximum???

Komolyan mondom, hogy semmire nem emlékeztem a tanfolyamról. A nőgyógyász egy értetlen gyerekhez szóló apuka türelmével mondta, hogy szülni fogok. Én meg: Oh, tényleg? Akkor most mehetek sétálgatni a többi nővel a folyosóra?

Nem - mondta ő - szaladunk a szülőágyra.

Mellém rendeltek egy szülésznőt. Aki olyan határozottan mutatkozott be, és közölt mindenféle adatot magáról, hogy úgy éreztem magam, mintha egy F.B.I.-ügynök kísérgetne. Mások is mellém csapódtak, mindenki kapkodott, kérdéseket tett fel. Mire felnéztem, kórházi köpeny volt rajtam, bugyim nem volt, elkészült a baba karszalagja, feküdtem egy ágyon, ami fölött ott sopánkodott pár számomra beazonosíthatatlan funkciójú ember, hogy ez nem is szülőágy, és mivel fognak burkot repeszteni.

A párom eközben, mint azt utólag megtudtam, heroikus küzdelmet folytatott a sterilruhakiadó-automatával. Tízezrest dobott be, az automata ruhát nem adott ki, viszont a visszajáró 7000 Ft-ot százasokban öntötte a lábfejére. Másodjára valahogy sikerült. Közben egy már órák óta a feleségét kísérgető férfi felkészítette a legrosszabbakra, hogy hozzá hasonlóan biztos még hajnalban is itt fog engem kísérgetni, és mindkettejüknek visszeres lesz a lába, mire világra jönnek a kölykök.

Én CTG-vel a hasamon feküdtem a szülőágyon, vigyorogtam, mint a vadalma, szerintem annyi adrenalin szabadult fel a testemben, hogy egy kocsmai verekedésben is nevetgélve fogadtam volna a bal horgokat. Épp egyszerre érkezett a párom és az orvosunk. A párom szívének kedves jelenettel indult a szülés: burokrepesztés következett. Rendeltetésszerű eszköz híján egy 30 cm hosszú vékony ollóval történt a dolog. Egyáltalán nem fájt, a párom nagyon jól viselte, nem ájult el, nem kellett borogatni.

Bő fél óra elteltével már a 2 perces fájásoknál tartottunk. Ekkor konzultáltam a szülésznővel, hogy akármi távozik is belőlem, ami nem a szerelmem szemének való, ő felmeri egy ágytállal, és úgy tünteti el, hogy a párom ne lássa. Ez valahogy akkor nekem szívügyem volt, habár most már nagyon vicces. Megértő és laza szülésznő volt, mutatta, hogyan lélegezzek, és az valóban sokat segített. A 2 perces fájások egyébként már hidegrázós fájdalmak voltak, de még bőven bírhatók.

Este 7 óra volt, a halászlé otthon elkészült, a barátaink megvacsoráztak, borozgattak, előre koccintgattak a baba egészségére, és megkezdték a tejfakasztó bulit, mivel nem mentünk haza baba nélkül.

Az egyperces fájásokkal aztán megkezdődött a kemény menet. Soha nem fájt még semmi annyira; a térdemtől a mellem vonaláig lüktetett és fájt mindenem, úgy éreztem, nem hallok hangokat, néha a falon lógó órára futott a szemem, de szinte csak foltokat láttam a fájdalomtól, szóval értelmetlen volt arra tekintgetnem. Kitekeredett pózokban kerestem valami enyhülést, közben a fájdalomszünetekben a szülésznő fájdalomcsillapítókat ajánlgatott, a párom meg, mint egy már végkimerülés határán lévő szétvert fejű boxolónak az edzője a ring sarkából, totál felpörögve lelkesen mondta a buzdító szöveget. 

Fájdalomcsillapítást nem kaptam egyrészt azért, mert úgy éreztem még beleegyezni sincs erőm semmibe, másrészt akármennyire fájt, egyszer sem éreztem azt, hogy nem bírom ki.

A párom irtó nagy erőt adott, mikor nem hallottam a hangját, és az arcát is csak foltokban láttam, akkor is úgy éreztem, mindig kapok a jelenlététől egy új energialöketet a következő fájdalmakhoz. Azóta is úgy gondolom, hogy együtt szültünk akkor, mindkettőnk összes energiáját beletettük, a szülés végére a tenyereink szerintem életvonalat cseréltek. Arról nem is beszélve, hogy annyira együtt élt a történésekkel, hogy ennél jobban csak akkor lehet átélni, ha ő maga szül egy gyermeket.

Egyszer végre éreztem azt az érzést, hogy alul szétfeszülök, feldobták a magasba a lábaim, és elmúltak a fájdalmak. Mondták, hogy nyomjak egyet, behunytam a szemem, elsőre nem sikerült, lihegtem egy kicsit, megint mondták, és kibújt a baba feje, még egy nyomásra kicsúszott az egész baba. Semmi se fájt, én meg nem akartam elhinni, hogy vége. Felsírt ordítva a baba, a mellkasomra tették, csupa vér és váladék lettem, én is felsírtam, simogattam a fejét, és hangosan sírtam, mint egy gyerek.

A párom megtette, amit előtte nem gondolt magáról, eufórikus hangulatában elvágta a köldökzsinórt. A lila-kék babát elvitték fürdetni, méregetni, én meg feküdtem ott, nevettünk viccelődtünk, a párom szörnyen büszke volt rám, és én is szörnyen büszke voltam magamra. A méhlepény fájdalommentesen rendeltetésszerűen eltávozott, jött a gátmetszés összevarrása. Ekkor szembesültem vele, hogy volt gátmetszésem. Fogalmam sem volt, mikor történt, semmit nem éreztem belőle. Az egész szülés alatt nem adtam ki semmilyen más hangot, mint majdnem néma nyöszörgést, de amikor beadta a fájdalomcsillapító injekciót az orvos gáttájékra, akkor meglepődve, még mindig vigyorogva hangosan feljajdultam: Áucs. Juj, Áucs. Amire mindannyian jót röhögtünk, és a gátvarrás alatt már értesítettük is a szülőket, hogy unokájuk van.

Elképesztő volt, ami történt. Elképesztő élmény, hogy az anya milyen fájdalmakkal küzd meg, és az is, ahogy az egész testben vibráló, feszülő fájdalom, hogy múlik el egy csapásra. Amikor már ott volt az a lélegző kis emberi lény, hirtelen úgy tűnt, nincs arányban a kiállt fájdalom, és a csoda, ami történt.

A női test fantasztikus, percek, órák alatt olyan hatalmas átalakuláson megy keresztül, ami ésszel alig felfogható. Sajnos erre nincsenek szavaim, még nem tudtam megfogalmazni, mit gondolok erről. Komolyan. Pedig nem kell a szomszédba mennem beszélőkéért. ;)

A szülés után a megfigyelőben a hasam jegelése közben vértócsában fekve az ágyon nem fájt semmi, vártuk a párommal dobogó szívvel a babát, akiről akkor még semmit se tudtunk, csak azt, hogy nagyon sírt és nagyon kék-lila volt.

A család meglepődött, azt hitték, talán valami komplikáció volt, hogy két órával a kórházba érkezés után telefonálunk. Arra nem számított senki, minket is beleértve, hogy ilyen gyorsan kipottyan a baba. Az egyik barátnőmet így értesítettem telefonon a babára várva:

Én: Szia! Nem zavarok?

Ő: Nem, valami baj van?

Én: Dehogy! Tudod, mit csináltam az előbb?

Ő: Mit???

Én: SZÜLTEM!!!

Egyébként annyira fel voltunk pörögve, és nem bírtuk a várakozást, hogy véres szülős hálóingben kimentem a párommal a megőrző ajtaja mellé állított karácsonyfával szelfizni. Le is szidtak minket, mint két komisz kamaszt. Miután megismerkedtünk a babánkkal, és újra elvitték tőlünk, a párom a ködös éjféli szegedi utcákon autózott haza. A halászlé még nem hűlt ki teljesen, jó kedvű, lelkesen gratuláló, ünneplő társaság várta haza, pálinkát kapott a kezébe, és akkor még nem tudta, hogy pontosan 2 év múlva december 23-án ugyanaz lesz a dilemma: halászlének nekiállni vagy inkább kórházba menni.
wp_000726.jpg

(Első közös képeink egyike Annácskával.)

A bejegyzés trackback címe:

https://ohmymom.blog.hu/api/trackback/id/tr6612991578

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.