Pár hónapja történt meg velem ez a szörnyen tipikus eset. Orvoshoz kellett vinnem a lányaimat, az öltözködéses, útnak indulós menet is szokásosan katasztrófa volt, de ami utána következett... Nem akarok nagyot ígérni, maradjunk annyiban, hogy meglepő és mulatságos fordulat volt. ;)

Nettó másfél óra alatt eljutunk odáig a lányaimmal, a majdnem 4 évessel és a 22 hónapossal, hogy az előszobában válogatunk a kabátok közt. Az öltözködést némileg lassítja, hogy a törpike visít, hogy „csak én, csak én, nem segítesz Anya!”, amikor nyilvánvalóan nem képes egyedül erre. A nagyobbik ovis meg ül bánatosan a sámlin, és csendben pityereg, hogy egyedül nem tudja felvenni a csizmáját, amikor mindannyian tudjuk, hogy igenis képes rá.

Lassan tényleg indulnunk kell, időpontunk van az orvoshoz. Anya feje akkora, mint egy pukkadásig fújt lufi, de mindenkire jut kabát, csizma, sapka. Indulás előtt azért mindenki igyon egy korty vizet, kérem őket. A kisebbik engedelmesen iszik. A nagy okos ovis undorodva visszaadja nekem a poharat mondván, hogy az ujjam odaért a pohár széléhez, amikor odanyújtottam neki, és ezért ő nem iszik belőle. Előveszek egy új poharat, engedek bele vizet, vigyázok, hogy csak minimális helyen érjek hozzá a pohárhoz, ő meg úgy, mintha a fogát húznák, kortyol belőle annyit, amennyinél egy szúnyog is több vizet hörpint fel a nem tudom milyen szájszervével egyszerre. Grrr.

Mindkét gyerek rosszkedvűen toporog az ajtóban, úgyhogy nem húzom azzal az időt, hogy magamnak poharat keressek, meglátok egy ásványvizes üveget, amiben már csak kb. fél dl víz van, lehúzom, aztán azonnal visszaköpöm a mosogatóba. Az esküvőnkről maradt pálinka volt benne. Lehet ennél bénább ez az orvoshoz indulás? Olyan a szagom délelőtt fél 10-kor, mint annak, aki a kocsmából indul munkába.

Kilépünk az ajtón. Természetesen esik az eső. A terasz lépcsősora vizes, kellemesen csúszós. Baleseti sebészeti látogatást kerülendő felkapom a kisebbik gyereket, aki ordít, hogy „Neeeeem! Csak én! Csak én!!!”, leteszem a lépcsősor aljába, lesegítem a másik gyereket, el ne csússzon, mire a sértett kisebbik gyermek térdre vágja magát az első saras pocsolyába. Tusé.

9:38. Muszáj indulni, hogy a 10 órai időpontra odaérjünk. Megint én leszek az egyetlen anya, aki sáros ruhában viszi orvoshoz a gyerekeit, és aki ráadásul bűzlik, mint egy szeszkazán, mert pálinkával öblögetett indulás előtt.

Slusszpoén: a váróteremben halálra unták magukat a lányok azalatt a 39 perc várakozási idő alatt, ami ez alkalommal kijutott nekünk. Hangosak voltak, türelmetlenek, és a nagyobbik tök véletlenül belefejelt az orromba. Lehet, hogy mégis megyünk a balesetire. Ez az én formám.

(Az illusztrációk Sara Herranz és Cali Sales munkái.)