Akinek jár már bölcsibe/oviba a gyerkőce, annak talán ismerős lehet a reggeli mindennapi kínlódás, az ébresztéstől a bölcsibe/oviba érkezésig tartó szakasz. Akinél ez mindig tükörsimán megy, annak hatalmas elismerés, kérem, hogy adjon fel nekünk levélben elsőbbségivel, ajánlottan egy nagy levélnyi türelemküldeményt!

No, ha az eddigi gyermeknevelési tapasztalataid során éltél már át türelempróbáló dolgokat, és azt hiszed, már mindent tudsz, várd csak meg, hogy a fészekaljadat bölcsibe, oviba kelljen reggel időre indítani, amikor nincs idő/lehetőség tökölni, összebújni, cukiskodni.

Több háromgyermekes barátunktól, ismerősünktől is hallottuk már, hogy a legkeményebb mindennapi szélmalomharc a gyerekek reggeli hétköznapi útnak indítása. Hadd csatlakozzak fel hozzájuk: a kétgyermekes verzió is olyan általában, hogy mire autóba dugjuk őket, kb. abban az állapotban vagyunk, mint az a zakkant ürge a Langolierek című filmben, aki hátborzongató lassúsággal, őrült tekintettel tépkedi a papírfecniket a repülőn. Úgy délutánig tart kiheverni a sokkot.

Egyik nap reggel, amikor pedig csak egy gyereket kellett összekészíteni (mivel a nagyobbikunk, az ovis itthon van kezdődő huruttal), 200-as vérnyomással szaladgáltam föl-alá pizsamaalsóban, melltartóban, egy zokniban, és dörmögtem félhangosan, hogy „nem hiszem, el, nem hiszem el, 2 éve ez megy minden egyes reggel, nem hiszem el, hogy minden egyes reggel ez van, ezt nem hiszem el.” Mintha minél többet mondanám el morcosan, hogy nem hiszem el, attól egyszerűbben menne.

Nem részletezem teljesen a reggelt, vegyünk csak ki belőle egy elemet, és nézzük meg azt a hét öt napján! Legyen ez az elem az öltöztetés. Szóval a 2 éves bölcsis öltöztetése hétfőtől pétekig:

Hétfő: álmában öltöztetem, mikor felébred a pulóvernél, rájövök, hogy az álomban öltöztetés olyan, mint a frufruvágatás. Jó ötletnek tűnik, aztán levágják a hajam, és megbánom, mire fizetek. Szóval fekve toporzékolás következik, az Ördögűző legismertebb jelenetét előadja a kétéves édi cukorfalat, bölcsibe érkezésig üvöltés.

Kedd: Sorban haladunk. Szaloncukor a kézbe. További ígérgetések, türelmes kérlelés, nem megyünk semmire. Szép hangú fenyegetés: Julika, nem fogok ma Bogyó és Babócát olvasni neked bölcsi után, ha most szépen nem vesszük fel a pelust! Julcsi, megeszem a szaloncukrod, ha nem bújsz bele a nadrágba, jól van, Boldog Júlia akkor felveszem én a te pulcsidat! Gyermek üvöltése, magából kikelve ütögeti a levegőt, és kiabál, a téli öltözék felvételekor folyton visszaszalad az aktuális felöltözöttségi szintjén a nappaliba és bömböl. Bölcsibe érkezésig verbális tiltakozás a részéről az autóban. Kiszállásánál rugdos.

Szerda: Viszonylag nyugodt indulás. Módszer: Apa az ölében a kétévessel Bogyó és Babócát olvas, én közben az ölében ülő gyereket kínlódva átpelusozom és átöltöztetem. Utána a gyerkőcöt párhuzamosan öltöztetjük egy keményre tömött párnababával. Húzunk a párnára kabátot, sapkát, teszünk a zsebébe zsebkendőt, megitatjuk, etetjük, ettől a bölcsis úgy elámul, hogy hagyja magát öltöztetni. Az egyik gyerekülésbe a kabátos sapkás párna ül az autóban, a másikba Julcsika. Legközelebb ez már nyilván nem fog működni. Az ilyesmik csak egyszer jönnek be.

Csütörtök: Tombolás, gyermek semmiképp se akar se pelusozást se öltözködést. Az idő nagyon elment a könyörgéssel, feszültek vagyunk és ötlettelenek. Apa egyszer csak kijelenti, hogy valaki beült a bölcsis helyére az autóba, meg kéne nézni, ki volt az. (Ez ugyanis az ovisnál be szokott jönni régebben, Apa beültetett mindenféle plüssöket a helyére az autóba, aztán mikor végre a bömbölő, felöltöztetett gyerekkel kiértünk az autóig, nagy jókedv kerekedett, hogy ma éppen a sárga, zenehallgató kacsa ült be a helyére, jaj de vicces.) Bölcsist ez egyáltalán nem érdekli. Üvölt, ordít, verekszik a levegőbe, toporzékol, ellenkezik, betömjük az autóba, indulás.

Péntek: Ébredéstől fogva toporzékol fekve, állva, fejeli a levegőt. Patakzanak a könnyei. Apa és Anya halkan győzködi, hogy miért is olyan jó a bölcsi, és ott várják a barátai, és de jó lesz minden. Nem tudom, hogy Apa és Anya minek suttog. Persze, nem akarják felébreszteni az ovist, aki beteg, hadd aludjon. De hát könyörgöm, a bölcsis üvölt. Anya és Apa valószínűleg reggelente még annyira nincs eszénél, hogy ezeket az összefüggéseket nem látják át. Vagy az előző 730 napi reggeli könyörgés, kecsegtetés, kínlódás vette el az eszüket, nem tudom. Szóval türelmes könyörgés, közben elmegy az idő, Anya meg morcosan sétál föl-alá pizsiben, melltartóban, egy zokniban és dörmögi, hogy „nem hiszem, el, nem hiszem el, 2 éve ez megy minden egyes reggel, nem hiszem el, hogy minden egyes reggel ez van, ezt nem hiszem el.” Bölcsiig gyermek ordít.

Szögezzünk le egy dolgot: bölcsisünk imád bölcsiben lenni. Ez tök független attól, hogy ébredni, öltözni, pelust venni, útnak indulni egyáltalán nem akar. Csak azt ő nem tudja, hogy nincs itthon nálunk teleportáló készülék meg, hogy nem nudista bölcsibe jár. Ahogy azt sem, hogy a tél ilyen kicseszés: 8 réteg ruhát kell venni, ez van.

(Az illusztráció Nathalie Jomard munkája, illetve a fotó innen származik.)