„Hisztizik??? Én biztos fognék egy poharat, és leönteném vízzel!” Bárcsak annyi pénzem lenne, ahányszor ezt és ennek a "jó tanácsnak" a különböző verzióit hallottam! Most elmesélem nektek, milyen volt az, amikor az ovisom képen öntött egy pohár vízzel. Igen: ő engem.
Az ovisom úgy 20 hónapos kora óta van benne kétségbevonhatatlanul a dackorszakban. Több mint 3 éve nyomjuk vele. Úgyhogy aki tanácsot ad, hogy mit tegyünk hisztikitörés esetén, annak minimum ötlettelen, teszetosza bénának kell gondolnia minket, akik 3 év alatt nem próbáltak ki mindent, amit a józan eszük diktált. 
Plusz nem vesz számba még egy fontos tényezőt: nem egyformán hisztiznek a gyerekek és ugyanaz a gyerkőc se mindig egyformán hisztizik. Egyszer így, másszor úgy, egyszer ez jön be megoldásként, egyszer az, sokszor semmi.
No, a kedvenc tanácsaim közé tartozik a nyakon öntés. Én ettől mindig ódzkodtam, sose vitt rá a lélek. Gondolatban milliószor megtettem, és nagyon jó érzés volt. De a valóságban megtenni haszontalannak, és feleslegesen agresszív lépésnek gondoltam. Akkor is, amikor már néha olyan hisztikitörést nyomott a kis cukorbogár, hogy a feszültségtől és a tehetetlenségtől én fennhangon sírtam egy halom Bogyó és Babóca könyv tetején a gyerekszobában.
Egy nap egy értelmetlen hisztikitörés közben az udvaron szócsatát vívtam az akkor 3 és féléves lányommal, ő egyre jobban bepipult, már toppantgatott, már ökölbe szorította a kezét, felordított tehetetlenségében, az arca eltorzult, én meg mondtam, mondtam a magamét, aztán mintha lassítva láttam volna, ami történik.
A szeme sarkából meglátta egy karnyújtásnyira magától a terasz szélén a vízzel teli poharat, és mint a 300 című filmben: odalendült a keze, marokra kapta, meglendítette, és az arcomba öntötte. Most láttam, hogy is működik ez: tényleg BEFOGTAM.
Azonnal lehűltek az indulataim. És én is megláttam egy pohár vizet a szemem sarkából. Én is felkaptam és visszakézből leöntöttem, de azért nem arcon, azt még most is, így is túl megalázónak tartottam.
Sírni kezdett hangosan szívet tépően. Felkaptam, leültem vele a diófán lógó függőszékbe, az ölembe vettem, hintázni kezdtünk, hogy mindketten lenyugodjunk, és megbeszéltük, hogy mi történt, miért csináltuk ezt.
Utána hajlandó volt enni egy szendvicset, ivott egy nagy pohár vizet, és azonnal helyre rázódott a kedve. Sokszor csak ennyi a hisztimotor mozgatója: nem eszik, nem iszik a gyerek, de semmiképp se akar se enni se inni, mert akkor jobb kedvre derülne. Ez a kedvenc ördögi köröm. Szóval így próbáltuk ki a képen öntést. Először és utoljára.
(Az illusztrációk Nina C. Müller és Brooke Smart munkái.)
