Az Oh My Mom olvasóit kérdeztem meg arról, hogy milyen élmény volt nekik, amikor először maradtak otthon egyedül, bárminemű segítség nélkül egy napig vagy akár csak 1-2 óra erejéig az újszülött babájukkal és a nagyobbacska gyermekükkel. A következő beszámolót Anikó küldte, elmeséli nekünk, milyenek voltak az első napjai kétgyermekes üzemmódban és milyen volt átélni az első olyan tesós összetűzést, ahol pár csepp vér is elfolyt...
ANIKÓ
Nálunk nem kezdődött a kétgyerekesség igazán idillien. Mikor hazajöttünk az öcsivel a kórházból, az akkor csak 19 hónapos nagytesó őrjöngött, ütött, rúgott engem, nekem meg csak potyogtak a könnyeim. Nem haragudtam, tudtam mit jelent ez. „Anya, miért hagytál magamra, hova tűntél?” mondta szavak nélkül is.
Aztán pár hét alatt beállt a rendszer, és a fiúk elválaszthatatlanokká váltak. Olyan édesek voltak, legszívesebben folyton csak fényképeztem volna őket, ahogy egymás kezét fogják. Aztán ez az idill egy pillanat alatt múlt el a kicsi 8 hónapos korában.
Pedig tényleg csak egy percig nem figyeltem, csak a vécére szaladtam el, még az ajtót is nyitva hagytam. Először nem is vettem komolyan a gyereksírást, gondoltam, megint kiesett a játék a kisebbik kezéből, vagy nem tudja megnyalogatni a konnektort, de olyan ismeretlenül hangzott, hogy pár másodperc múlva letolt gatyával rohantam ki a nappaliba, ahol a Nagy egy zöld dömperrel a kezében nézett rám nagy szemekkel, 
a Kicsi fején pedig egy apró, de annál jobban vérző seb volt.
Felkaptam a bömbölő Kicsit, csókolgatni, vigasztalni kezdtem, majd azonnal a megszeppent bátyja felé fordultam, és kiabálni kezdtem „miért csináltad ezt? miért bántottad?” Ő meg csak vigyorgott, mintha az egész nagyon vicces lenne. Rácsaptam a kezére, egyszer, kétszer, háromszor, de semmit nem láttam rajta, és ez még jobban megrémített, dühös voltam és aggódtam. A kicsi közben megnyugodott. Mikor letöröltem a vért, láttam, egészen apró a seb is.
Én is lecsillapodtam, és végre értelmes hangnemben tudtam a 26 hónapos fiamhoz is szólni. „Miért ütötted meg?” „Te tudod.” és csak nézett rám óriási barna szemeivel. Akkor sírni kezdtem, mert tudtam, hogy az én hibám, hogy ezzel csak fel akarta magára hívni a figyelmet. Mert reggel a csomagküldéssel foglalkoztam, aztán meg az ebéddel, és folyton ránéztem a telefonomra autózás közben, és már nem voltam mérges, csak szörnyű bűntudatot éreztem, mert az az ütés akkor nekem szólt.
(Az illusztráció GG. - Ohgigue - munkája.)
További kétgyermekes sztorik:
Zsuzsa történetét ITT olvashatjátok.
Csilla történetét ITT olvashatjátok.
Niki történetét ITT olvashatjátok.
Betti és Judit történetét ITT olvashatjátok.
