Amikor két éve ide költöztünk Deszkre, hideg volt, tél volt, nagyon terhes voltam (8 hónapos), nagyon jégpáncélos volt az udvar, és mi behúzódtunk családilag az új kuckónkba. Ahogy kitavaszodott, és figyelő szemeinket a négy falon kívülre vetettük, láttuk, hogy az előző lakók egész csomó jó kis holmit hagytak itt nekünk.
A tárolóként funkcionáló melléképületben néhány 100 kg vegyes cucclavina alatt találtam ezt a masszív, igen jó állapotú, nem szúette, kopottas régi polcos szekrényt. Azonnal el is határoztam, hogy ezt nem hagyom veszni.
Úgyhogy a pár hetes második gyermek mellett, míg angyalian aludta azokat az időket, amiket az ember elvárhat egy ilyen idős bébitől, feltúrtam a felújítós készletemet, és számba vettem, hogy mi mi mindenem van. Volt kevés aranyszínű metál akrilfestékem, kevés korallpiros akrilfesték, és a teraszbútor festéséhez felhasznált sötét türkiz zománcfestékből is volt maradékom. Fehér időjárásálló festékünk tonnaszám akadt, mivel szinte minden udvari fából készült dolgot fehérre szándékoztunk pingálni.
Szóval 2 szoptatás közti kellemes tavaszi intermezzóként fogtam a türkiz zománcfestéket, felhígítottam fehér időjárásálló festékkel (bocsánat előre is az asztalosoktól és profi bútorfelújítóktól, akik most agyvérzést kaptak), fogtam egy kis hengert és végigkentem 2 rétegben a szekrényt.
Semmit nem csiszoltam, úgy tapadt a festék, mint... ööö... nagyon tapadt. A polcokat lekentem egy rétegben a piros akrillal, a szekrény lábaira meg pont futotta a metálfényű arany festék. A szép tavaszi napsütésben felületszáraz is lett a szekrény, és még aznap este helyet találtunk neki a gyerekszobában, az akkor még bölcsis nagyobbik gyermek lelkesen berendezte.
Jelenleg állandóan üres. Amint felteszek rá egy játékot, jön a mini buldózer, a másfél éves kisebbik gyermekünk és azonnal a földre söpri, ami a polcokra került. De attól még szép, és szeretjük.
