Egy éve ilyenkor hatalmas fejetlenségben voltunk. 6 nappal jártunk az esküvőnk előtt, és alig pár nappal a házunk belső felújítása után. Egy másfél éves gyerkőccel és egy 3 és félévessel terveztük, hogy a saját udvarunkban tartjuk majd a gyermekkompatibilis lagzinkat.

Az udvarunk romokban, az idegeink hozzá képest elég jó állapotban. Akkor még nem tudtam, hogyan lesz csokrom 6 nap múlva, honnan lesz virágdíszítésünk lehetőleg ingyen vagy nagyon olcsón, reménykedtem benne, hogy beleférek majd a menyasszonyi ruhámba a pánikevéseim után is, kialvatlan voltam szokás szerint, ami miatt tikkeltem is.

Két barátnőm pocakjában akkor még baba volt, az egyikében az első, a másikéban a második, az egyik nagy pocakkal eljött az udvarunkat díszíteni, a másik nagy pocakkal linzert sütött, hogy a többi barátunkhoz és a családtagjainkhoz hasonlóan együtt összedobják a lagzis sütiket.

A gyerekkori barátnőm Zala megyében készülődött, hogy sütivel megrakodva és a 20 hónapos fiával nyakába vegyék az országot, és a kánikulában leutazzanak hozzánk. Anyukámmal és a tesómmal mindennap esküvői logisztikai megbeszéléseket tartottunk telefonon, ők Somogy megyéből készültek hozzánk utazni, hogy a hasznavehetetlen kezeim helyett az ő kezeik dolgozzanak. Na jó, nem voltak hasznavehetetlenek, csak az egyik állandóan egy gyermeket altatott, a másik állandóan egy másikat etetett, vagy az egyikkel játszott, a másikat vigasztalta.

Az egyik tanúnk, egy ma már 20 hónapos kisfiú apukája, talán éppen 359 napja írta azt a beszédét, amit a szertartást követő ebéden mondott el, és aminek egy sora annyira belém ivódott, hogy azóta is szinte naponta eszembe jut.

Szóval 359 napja dobozokban hevert egy rakás papírdíszítés, amit egy éven át csináltam a gyerekek alvó idejében és a saját alvó időmben, egy csomó csipkézett befőttes üveg, szalagok, selymek, ötletek, elvetett ötletek, bizalom egymásban, a családunkban, a barátainkban, szóval dobozokban várakozott az esküvőnk és a picike, kedves kis lagzink...