A párommal nagyon szeretjük a jó borokat, és amíg nem voltak gyermekeink rendszeresen kijártunk a szegedi borfesztiválokra. Mióta két csemeténk is van, egyszerűen lehetetlen a dolog. De azért a napokban ismét megpróbálkoztunk egyel, főleg hogy Hídivásár is van, ami drága, tűz a nap, teljesen felesleges pénzkidobás, de szegedi embernek kötelező program.
Anna reggel boldogan szaladt hozzám: "Hujjá, megyünk a DIDIVÁSÁJBA!!!" Megsimogattam a cuki buksiját, és innentől fogva nem volt kegyelem a családnak. Hiszti hiszti hátán. Nem magyarázom: dackorszak rulez. Nagy nehezen ebéd tájékára túllendültünk a hisztikihívásokon, összekészülődtünk induláshoz, a gyerekek ebédeltek egy jót, mosolygósan, tiszta csinos ruhában ültek az autóban. Anna kiabált lelkesen, hogy DIDIVÁSÁJ, DIDIVÁSÁJ!
Nekem meg olyat kordult a gyomrom, hogy szinte fájt. A "kiegyensúlyozott, érzelmileg stabil" délelőttünk nem tette lehetővé, hogy emberhez méltóan étkezzek. Kiugrottam az autóból, visszaszaladtam a konyhába, gyorsan kellett dönteni, hogy halászlét, krumplifőzeléket vagy egy csomag vajkaramellát borítok a válltáskámba ebéd gyanánt.
Úton Szeged felé egymás után tömtem a számba a vajkaramellákat nem túl feltűnő mozdulatokkal, hogy a gyerekek ne vegyék észre. Az elájulás határán voltam, olyan rosszul esett az üres gyomromnak, az egyik fogam szabályosan lüktetni kezdett, és Anna csak kiszúrta, hogy valamit sunnyogok. "Anya, te mit eszej???" Valami lehangoló választ akartam adni. Alig bírtam kinyitni a szám, úgy cuppogott benne a karamella: "Kenyeret, kicsikém." Anna felvillanyozva: "Én is kéjek kenyejet, anya!!!" Julcsi rákontráz: "Kenyej, kenyej!!!"
Dobpergés… Szegedig Anya a rossz arc, hogy nem ad a kitalált kenyérből. Egészségedre, Anya!
(Annával a 2015-ös Bortéren.)
