Múltkor véletlenül úgy alakult, hogy az egyik barátnőm és én is grízes tésztát főztünk délelőtt, és véletlenül úgy alakult, hogy mindkettőnknél beteg gyerkőcök voltak ehhez a statiszták.

Fiús Anyuci 2 éves és 6 hónapos gyerkőcökkel:

Felteszem főni a tésztát, a 2 éves keservesen bömbölni kezd, hogy ő MOST akar enni. A békesség érdekében adok neki száraz, nyers tésztát, vidáman ropogtatja. Elkezdem hevíteni az olajat, mikor a 6 hónapos szívettépően sírni kezd. Elzárom a gázt, felveszem, dajkálom, nem nyugszik meg. Beteszem a babakocsiba, és kitolom az udvarra. Az etetőszékben ülő nagyobbiknak adok még száraztésztát.

A pici elszenderedik, a nagy kiabál, hogy beszorult. Igen. A feje. Az etetőszékbe. Kiszabadítom, bekapcsolom a gázt, az olajba beleszórom a búzadarát. A kicsi felsír. Behozom a konyhába a babakocsit, és miközben keverem a darát, tologatom a kocsit.

A nagy most már a félkész grízt szeretné enni, sírni kezd. Leszűröm a tésztát, eközben a 2 éves egy kavicsot dug a szájába (honnan került oda?!), a féléves meg sír, mert megállt a babakocsi. Kiszedem hűlni az üres tésztát, 2 tányérba, mert csak úgy jó. Újra kitolom a kocsit, siker, pont jó a gríz, mire bejutok. Összeállítom a grízes tésztát, lerogyok a székre, a kicsi újra felébredt, a nagy csak lekvárt akar enni magában. És még csak fél 11 van...

Lányos Anyuci 27 hónapos és 4 éves gyerkőcökkel:

10:06-kor az ovisom megkérdezi, hogy kész van-e a grízes tészta, aminek persze, még neki se álltam. Bemegyek az udvarból a konyhába, a 2 gyermeket megkérem, hogy amíg főzök, maradjanak a hátsó teraszon, hogy rájuk lássak a konyhából. Hevesen bólogatnak, hogy így lesz, aztán mire felteszek egy adag vizet forralni a tésztának, eltűnnek, mint a kámfor, és nem válaszolnak, hogy hol vannak. Kimegyek razziázni, előszedem őket 1-1 bokor aljából, felparancsolom őket a homokozós hátsó teraszra, főzőcskézni kezdenek, én meg elkezdem a grízt pirítani. Felforrt a víz, beleteszem a tésztát, míg fő, elkészül a gríz.

Amikor ideje lenne leszűrni a tésztát, kiabál a nagyobbik az udvarból, hogy pisilnie kell. Én jól nevelt úrinőhöz méltóan kiordítok, hogy hát akkor guggolj le, és pisilj! Nem tud egyedül. A kisebbik gyereket a hónom alá csapom a játszótérről, nehogy bemenjen a konyhában, míg én kinn pisiltetem az ovist, és magára rántsa a forró vizet. Kész vagyunk, ovis bejelenti, hogy bemegy, mert kakilnia kell. De miért nem mentél be akkor pisilni is, ha kakilni is kellett? Eh.

Kezet mosok, a hónom alatt a kisebbik gyerekkel bemegyek a konyhába, gyorsan leszűröm a tésztát, összekeverem a grízzel, szedek mindenkinek. Bemegyünk orrot szívni az egyik szobába, hogy tudjanak enni. A kisebbik ordít, mint a fába szorult féreg, majd megjegyzi, hogy ő megint nagyon ügyes volt. Szembesítjük vele, hogy ez nem igaz.

Megegyezünk, hogy az első teraszon eszünk. Kiviszem a kaját, az első falat után sikoltozni kezdenek, mert egy méhecske szálldos körülöttünk. Behozom a kajákat az étkezőbe, az ovis nem akar ülve enni, emiatt a bölcsis se, csakhogy ő nem éri fel állva az étkezőasztalt. Hoz egy sámlit magának. Állnak egymás mellett az én lovacskáim, és úgy esznek. A bölcsis egyszer csak ledobja a villát, átszalad a konyhába, és kiabálni kezd, hogy jaaaaj pók, jaaaaj pók. Ovis csatlakozik, együtt szörnyülködnek és sikítoznak, majd 1-1 légycsapóval ütlegelik a hangyát, ami nem pók, én ráborítok egy liter lekvárt a porcukorhegyre, amit a grízes tésztámra pakoltam, és nyelem a fájós torkommal. Jó étvágyat mindenkinek!

(Az illusztrációként használt kép a Simpson családból származik.)