Nemrég olvastam egy remek írást arról a témáról, ami a mi életünkben is éppen zajlik kb. 3-4 hete már: bevezettük ugyanis a teljes mesenézés-stopot itthon, a gyerekeink egy másodpercet sem tölthetnek a tv/laptop/tablet előtt. Zsembery Borbála az említett cikkében szuperül összefoglalja a problémát, én meg csak kiegészíteném egyszerűen a saját tapasztalatunkkal. Úgy gondolom, egészen ritka lehet az a kisgyermekes (főként többgyermekes) család, ahol előbb vagy utóbb ne esnének a kigúvadt szemű mesenézés csapdájába, úgyhogy a probléma vitathatatlanul nagyon fontos.

Olyan ismerőseim, barátaim, akiknek még csak pici babája volt vagy még az sem, amikor az én első lányom kb. 18-20 hónaposan belekerült a mesenézős örvénybe, hol finoman, hol erőszakosabban, de véleményt nyilvánítottak a dologról, markánsan negatív véleményt: hogy tehetitek ezt a gyermekkel??? Hiszen nincs az a szakirodalom, szaktekintély kerek e világon, aki akármi pozitívumot tudna társítani a gyermekek fejlődésének korai szakaszában a mesenézéshez.

Én ezeket egy kis rossz érzéssel ugyan, de elengedtem a fülem mellett, hasonló okokból, mint a cikkben foglaltak: sokkal de sokkal könnyebb megfőzni egy mesével leszedált gyermek mellett az ebédet, gyorsan felmosni, ne adj Isten 20 percre megállni, és bámulni ki a fejünkből életmentő bambulással, mint lejátszani azokat a küzdelmeket minden egyes nap, hogy Anyának most ez és ez a dolga, és neked bizony addig türelemmel kell lenned, különben lisztet és száraz tésztát ebédelünk, és a sárfoltok, amiket eső után behordtunk az előszobába, örökre ott is maradnak.

A mesenézés elmaradása ugyanolyan csodálatos módon történt meg nálunk először, mint a cikkben: elköltöztünk, és az új gyerekszoba minden sarka milliószor érdekesebb volt a gyermeknek, mint akármi, amit addig tátott szájjal bámult a tévében/laptopon. Vagy egyáltalán nem kérte a mesét vagy ha kérte, és mi nemet mondtunk rá, egy vállrándítással letudta, és játszottunk helyette valamit.

Aztán jött a második fázis: érkezett a tesó. Anna, a nagyobbik lányom akkor 2 éves volt, vagyis dackorszak, értelmetlen hisztériák naponta 4x, a kezdeti tesórajongás után mintegy 2 héttel markáns testvérféltékenység. Tesónál súlyos refluxgyanú, éjszaka nekem szörnyen kevés alvás és folytonos, lélekölő aggodalom. No, csupa ilyesmivel magyaráztam meg magamnak, hogy megérdemlem, hogy naponta fél óra vagy 1 óra mesenézéssel segítsek magamon, és könnyebbé tegyek legalább csak egyetlen egy szoptatást majd 1 órás hordozgatós büfiztetést, ami után egyébként ugyanúgy borzalmas mennyiséget bukott a gyerek, mintha semennyit nem hordoztam volna a vállamon. Rohadt nehéz időszak volt, és hálát adtam az égnek, hogy a mesenézés segít rajtam.

Aztán jött a nyár, és a mesenézésnek annyi lett, aztán indult a cseperedés, minél nagyobb lett a kisebbik gyerkőc, annál több lett a testvérkonfliktus, és ezzel eljött a mesenézés harmadik fázisa: könyörgöm, bámuljátok egy kicsit ezt a hülye Peppa malacot, csak hadd főzzek már meg, meg hadd keverjem ki rendesen az antibiotikumokat, legalább addig se tépitek egymást.

Egy idő után rá kellett jönnöm azonban, hogy ez mind mind csupa illúzió, legalábbis a mi életünkben. A mesenézés mindig egy valaki választása volt: az enyém vagy a miénk a férjemmel. Magunknak akartunk időt nyerni vele, és könnyebbséget.

Mikor jött az első, számunkra rémületes jel, hogy a mesenézés igenis rossz? Hogy napi 20 perc mesenézés is nagyon rossz? A 4 éves ovisunk már nem akart esti mesét hallgatni, és egyik gyermek se akarta napközben tőlünk, hogy mesét olvassunk nekik, vagy maximum egyet hajlandóak voltak elalvás előtt meghallgatni nagy kegyesen, esetleg nem is figyelve rá. És ez baj. Ez már nagy baj.

Akármerre tapogatózol akár interneten is, akármennyit olvasol a témáról, mindenütt a meseolvasás rendkívüli hozadékaival találkozol, a gyermek szellemi fejlődésének egy semmivel nem pótolható minőségű elemeként beszélnek, írnak róla. Ezt nem fogja pótolni semmilyen interaktív, beszélgetős mesefilm, semmilyen Dora, a felfedező, semmilyen Pocoyo, ahol meg kell válaszolni a nevetséges evidenciát a mese nézőjének, hogy mit tart Pocoyo a kezében, pedig az csak egy pöttyös labda. A gyermek képzeletvilága nullfokon pörög mesenézés közben vagy mondhatjuk úgy is, hogy nem pörög, hanem vegetál, kihasználatlan, semmi szüksége rá, megkap mindent vizuálisan, semmit nem kell képzeletben alkotnia, ezzel párhuzamosan verbálisan se kell semmit létrehoznia, főleg amikor a mese mondjuk értelmezi önmagát, lásd: Peppa malacban a mese narrátora, aki közli a mesenéző gyermekkel, hogy jaj, jaj, Peppa most szomorú lett, mintha nem látnánk a képen, hogy lefele görbül a szája. Szóval mindezek után, hogy nagyon hosszú ideig azt éreztem, nincs élet mese nélkül, vettünk egy nagy levegőt, és bevezettük a teljes mesenézés stopot.

Meglepő volt-e az eredmény? Nem, ugyanaz volt, mint a lenti cikkben: másnap pedzegették, hogy na mi lesz, nézhetünk-e mesét, nem, nem nézhettek, műhiszti, megnyugvás, vidám játék külön vagy együtt. Harmadnap ugyanez, negyedik nap óta semmi. Mi estünk vissza a párommal: 2x is megtörtént, hogy kínunkban mi mondtuk, hogy ok-ok, hetek óta nem néztetek mesét, üljetek már le, hadd csináljuk meg gyorsan ezt meg ezt. És a gyerekek mit reagáltak? Nem akartak mesét nézni, ha bekapcsoltuk, átmentek a nappaliból a saját szobájukba.

Hadd összegezzek: nem a gyerekek szükséglete volt a mesenézés, hanem a miénk, felnőtteké, akkor is, amikor azt láttuk, hogy a gyerekek szükséglete, hiszen csak nagy hisztik árán tudtuk kikapcsolni a mesét régebben. Nem, nekik nem kellett igazán akkor sem. A mi figyelmünk kellett volna akkor is helyette. Önvizsgálat kell anyának, apának, és feltenni a kérdést, hogy bébiszitternek alkalmazom-e a mesenézést/mesenézetést?

Mi volt a hozadéka olvasás szinten a mesenézés kiiktatásának? 3 naponta cserélhetjük a könyvtárban a mesekönyveket, reggelihez, öltözködéshez, autóban mesét kell újra olvasnunk, és egyik délután, míg megettem az uzsonnámat, ezt kántálták a gyerekek együtt: ANYA, OLVASS! ANYA, OLVASS! ANYA, OLVASS! Az olvasottakról sokat beszélgetünk, az ovis újra olyan választékosan beszél, hogy a büszkeség majd szétfeszíti a mellem, a bölcsis meg, aki klasszikus örökmozgó, újra 40 percet is bír egy helyben ülni, és sorra cserélgeti a kezemben a mesekönyveket, hogy mindet olvassam el.

Örülök ennek a fordulatnak, örülök, hogy megléptük, és örülök, hogy a férjem egyet tud velem érteni ebben, és ő se a könnyebbik utat választja, ha a gyerekekkel van: nem nyomja meg a gombot a távirányítón.