Tegnap meghalt egy barátunk, kollégánk, egy fontos ember az életünkben, egykori tanárunk, kitűnő irodalomtörténész, középiskolai tanár, egyetemi oktató, kétgyermekes fiatal apa. A középsős ovis nagyobbik lányom egy darabig figyelte ahogy leverten ülünk a férjemmel, én meg sírok kettőnk helyett is, aztán faggatózni kezdett:
Anna: De miért vagytok szomorúak, Anya?
Én: Mert meghalt egy barátunk.
Anna: Ki volt az? Hogy hívták, Anya?
Én: Gergőnek.
Anna: Ne legyetek szomorúak, Anya, találtok majd magatoknak egy másik Gergőt.
Én: Nem, drágám. Nem találunk.
