Nagyon ritkán találkozom császáros anyukák történeteivel, mégis elérnek azok az előítéletek, amiket sokan a császáros szüléshez kapcsolnak. Nem lehet egyszerű helyzet, amikor valakinek úgy alakul, hogy nem szülhet természetes úton, vagy akármilyen okból már jó előre meg kell hoznia ezt a döntést. Ezért megkértem az Oh My Mom olvasóit, hogy akinek van császáros szülésélménye, és szívesen megosztaná velünk, küldje el nekünk, hátha segítünk ezekkel a sorokkal azoknak, akik hasonló helyzetbe kerülnek. Most Kriszti történetét olvashatjátok. 


Kriszti története

Az én császáros szülésem története, avagy hallgatni kellett volna a sokat tapasztalt nőgyógyászomra.

A viszonylag problémamentes terhességem vége felé, az utolsó 2-3 vizsgálat alkalmával a sokat látott és tapasztalt nőgyógyászom többször célzott rá, hogy lehet, császárral fogok szülni. Először csak azt kérdezgette, hány centi vagyok (a férjem szerint a felszedett nem kevés kilómra célzott). Minden alkalommal hárítottam, úgy csináltam, mint aki nem hallja. Bevallom, azt gondoltam, direkt meg akar császározni, mert neki az egyszerűbb. Majd az utolsó vizsgálaton, ami még a rendelőjében történt, azt mondta, hogy készüljünk fel rá, lehet, császár lesz. Ekkor már nem csak célzott rá, kimondta. Azt mondta nem biztos, de ne legyünk nagyon csalódottak, ha mégis, lélekben készüljünk rá, mint egy lehetőségre.

Nagyon nem akartam a császárt, “rendesen” akartam szülni, mint az anyák többsége. Az unokahúgom két babát hozott a világra “rendesen”, nekem akkor miért ne sikerülne?!

Nem sikerült, de erről később. Azon a bizonyos napon kicsivel éjfél után elkezdett folyni a magzatvizem (az NST-k nem mutattak semmit), bár csak pár napom volt a kiírt időpontig, mégis kicsit meglepődtünk. Sose láttam még a férjemet ilyennek, zavart volt, izgatott, ideges, minden egyszerre. Hívta a mentőket, ahogy a nagy könyvben meg van írva.

Én bolond letusoltam, azt hittem ennyi volt a magzatvíz, tiszta ruhát húztam, lefeküdtem. Utólag tudom, teljesen felesleges volt letusolni, de még a tiszta ruha húzása is. Mire a mentőhöz kijutottam, illetve a hordágyról elmentem a kórházi ágyig, még a bőr sportcipőmben is állt a magzatvíz. Szóltak az orvosomnak, és a szülésznőmnek, addig az ügyeletes megvizsgált, ekkor is rengeteg magzatvíz folyt el. Szerinte nagyon szépen alakultak a dolgok.

Átkísértek az egyes szülőszobába (nagyon menőnek éreztem magam), közben befutott a férjem is, nemsokára az orvos és a szülésznő is. Az orvosom is megvizsgált, kérdeztem tőle, hogy meddig tart? (Hogy lehet ilyet kérdezni ?!) A válasza számomra meghökkentő volt: „fájások nélkül nehéz ügy lesz”. Ekkor világosodtam meg. Nincsenek fájásaim! Eddig fel sem tűnt. A másik szobában szült egy anyuka, behallatszott hozzánk, nagyon szenvedett a hangok alapján. Nagyon rossz érzés volt hallani, nagyon sajnáltam őt, de még ekkor sem gondoltam, hogy esetleg nekem is fog ennyire fájni.

Évek óta (aurával járó) migrénes fejfájásom van. Volt,  hogy kórházba is kerültem, szörnyű, akár napokig tartó fájdalmaim voltak. Azt gondoltam, igen magas a fájdalomküszöböm, nekem nem igen tudnak újat mutatni, annál nem lehetnek rosszabbak a szülési fájdalmak. Nagyot tévedtem, de mekkorát! Szeretném leszögezni, hogy senki kedvét nem akarom elvenni a szüléstől, de nekem iszonyatos fájdalommal járt, lehet, hogy azért maradt meg bennem ez az érzés, mert nem jött össze a végén a katarzis, az, hogy természetes úton megszülöm a kisfiunkat.

Még ott a szülőágyon elkezdett mardosni a bűntudat, ahogyan egyre valószínűbb lett, hogy a mi kisbabánk nem fog így megszületni. Sírtam is, potyogtak a könnyeim, bár a nőgyógyász mondta, mégsem fordult meg a fejemben, hogy tényleg császár lesz. Kevesebbnek éreztem magam, nem értettem, hogy nekem miért nem sikerül? Többször bocsánatot kértem a férjemtől, aki végig ott volt mellettem, fogta a kezem, vigaszt és támaszt nyújtott. Nem értettem, miért vagyok kevesebb, mint bárki más, aki meg tudja szülni a babáját.

Telt az idő, közel 4 óra alatt semmit sem tágultam, és a doki szerint a baba inkább följebb ment, minthogy lefelé haladna. Ráadásul oldalra. A korábban elkezdett gyógyszer adagolásának köszönhetően már nagyon nagy fájdalmaim voltak, szinte teljesen egybefüggő, véget nem érő.

Az orvos kimondta, még 7-ig várnak, hátha történik valami biztató, de utána császár. 6 óra körül sírva könyörögtem a szülésznőnek és a férjemnek felváltva, hogy császározzanak meg, nem bírom tovább. Haza akartam menni. Pánikrohamok kerülgettek, úgy éreztem, megfulladok, nem kapok levegőt. A vérnyomásom elkezdett felfelé kúszni. Megkeresték az orvost, előkészítettek a műtétre.

Maga volt a megváltás, mikor beadták a gerincérzéstelenítést. A műtét közben is folyt a könnyem, marcangoltam magam, miért nem sikerült? 6:47 perckor megszületett a kisfiunk, 53 cm-rel és 3650 grammal, és csodaszép. De aztán, mikor kitoltak a műtőből, és a férjem könnyes szemmel hozta a kisfiunkat az ágyamhoz, akkor igen, megtörtént, megjött az eufória, a katarzisélmény: SZÜLŐK lettünk.

Az orvos később elmondta, hogy a baba feje sem illeszkedett jól, szegénykémnek csúcsfeje volt, mikor láttam. Sosem szültem volna meg természetes úton, és ugye hatalmas is, én meg csak kb. 158-159 cm vagyok, relatív tér aránytalanság, azt hiszem így nevezte szakszóval. Hallgatnunk kellett volna rá…

 
(Az első illusztráció Pinterestről származik, készítője ismeretlen, a második Stepha Lawson munkája.)

További beszámolókat itt olvashatsz:
Császárral szültem IV., Dóri története
Császárral szültem III. 
Császárral szültem II., Zsanett, Kitti és Betti gondolatai a császármetszésről
Császárral szültem I., Dalma története

Ha Te is szívesen elmesélnéd, milyen élmény volt császárral szülni, küldd el a történetedet az ohmymomsztorik@gmail.com címre!