Aki 1-1,5 év alatti gyermeket nevel vagy egészen különlegesen nyugodt, csendes, visszahúzódó típusú apróság (állítólag léteznek) van a birtokában, az egyelőre csak olvasottakból tudhat ezt-azt a dackorszakról. Saját tapasztalataim alapján illetve ismerősök beszámolóira támaszkodva, már ha mernek erről beszélni, én azt mondanám, ez az időszak nemcsak arról szól, hogy a gyermek megtanulja a benne dúló sokszor különböző előjelű és gyakran viharos érzelmei kezelését, meg a saját akarata (társadalmi keretekben való) érvényesítését, hanem a szülő is igen kemény erőpróbának van kitéve.
A szülőnek is meg kell tanulnia kezelni az indulatait. Talán akkor van a legnehezebb dolga az embernek, ha alapjáraton igen nyugodt, halkszavú típusnak gondolta magát, akit semmi a világon nem tud kihozni a sodrából, aztán egy nap azon kapja magát hogy a saját, mindennél erősebb érzésekkel imádott gyermeke az őrületbe kergeti, már délelőtt 9-kor ül a szoba közepén, tehetetlen, remeg a keze, sír és kérdezgeti a 2 éves gyermekét, hogy miért csinálja ezt vele??? Aztán üveges szemekkel bámul maga elé, és azon töpreng, hogy hol a fenébe rontotta el a gyereket, a dolgokat, a nevelést, és hogy ő maga egy valódi szörnyeteg, aki pár pillanattal korábban legszívesebben kiment volna a kert végébe egy jó nagyot ordítani dühében vagy egy baseball ütővel darabokra zúzná az összes nyuszimotort és kisdömpert, ami fellelhető náluk.
Mi az izgi a dackorszakban? Hogy nincs eszközöd. Illetve még örjítőbb: egyszer működik egy módszer, egyszer meg nem. A legáltalánosabb módszerek, amiket mindenki javasol, és amiket nyilvánvalóan saját ötlettől vezérelve is kipróbálsz: nem foglalkozol vele; érvelsz neki szép szóval; édesgeted magadhoz és úgy kérleled, hogy térjen jobb belátásra; jó szorosan megöleled egy alapos, rángatózós dühkitörés közben; mindent megteszel, amit követel; semmit sem teszel meg, amit követel.
Nagyjából ezekkel a nagyszerű ötletekkel látnak el általában azok is, akiknek még nincs gyermeke, és megdöbbennek a látottakon vagy azok, akiknek még 6 hetes, egész nap édesdeden alukáló babája van otthon, illetve akik már 30 éve nem foglalkoztak kisgyermekkel. Na meg ott van a csodaszer, Vida Ági bruttó 15.000 Ft-ért megtanít a dackorszak leküzdésére, békéssé tételére. Minden tiszteletem a Kismamablogé, és Vida Ágié, de ezt nem tartom életszerűnek.
További izgalmak: mindig azt hiszed, hogy már vége, hiszen 2-3 hónapja semmi gond a gyermekkel, mindig tündéri, cserfes, élénk, maximum a szörnyű éhség miatt hisztikél egy kicsit, aztán bumm, egyik reggel kijön a szobájából és a lábfejedre önti dühödten a bilit, mert még nem készült el a tejbegríz, amiről miután kiderül számára, hogy nem rózsaszín, már hallani sem akar, duzzog, fenyegetőzik, kiabál, földhöz vág egy poharat, számon kér, hogy miért nem mehet télen mezítláb oviba, majd őrjöngve letépi magáról a csizmát, és a fejedhez vágja üvöltve oviból hozott szitkok keretében, pl. hogy „akkor te KAKI vagy!!!” Te meg csak töröd a fejed, hogy mivel is váltottad ki a haragját? Ja, persze…azzal, hogy elnyílt a kertben az egyetlen szál tulipán, és ez a te vétked. A rendszertelenség sem segít abban, hogy nyeregben érezd magad: a gyermek egyszer 2 hónapon át rossz passzban van, napi 8 kitörése van, máskor 3 hónapon át mintagyerek, akit mindenki irigyel tőled a játszótéren és csak havonta 2 kitörése van, de az brutál.
Újra visszatérek a dackroszakot érintő, szerintem egyik legfontosabb problémához: sokan szégyenletesnek tartják, hogy erről beszéljenek, hogy ez az időszak nagyon nehéz, hogy az embernek komolyan uralkodnia kell magán, hogy időnként zokog a földre borulva tehetetlenségében, pedig hála az égnek, egészséges, gyönyörű, okos gyermekkel áldotta meg az ég, minden rendben, csak épp olyan nehéz ez az egész, nap mint nap. És dühös a gyermekére, aki csak egyszerűen nem bírja kezelni az érzéseit (a tankönyvek, védőnők, a Kismamablog szerint), de Anya és Apa rájön, hogy ők maguk se bírják, mert egész addigi életükben ilyen érzelmi kihívásnak még nem voltak kitéve.
Mindennap harcol magával a szülő, kontrollálni próbálja a saját érzéseit, indulatait, hiszen szintén az okosak szerint a gyermek a szülő dühkezelési módszereit sajátítja el, és ezért emberfeletti erővel kell uralkodni magunkon. Csak az a baj, hogy nem vagyunk emberfelettiek.
Hanem kialvatlan, aggódó, hipochonder, a gyermeket (túl)féltő, mindent jól csinálni akaró, de folyton hibázó, feledékeny, figyelmetlen, bénáskodó, feszült, kétségekkel küzdő, néha kis magányra vágyó emberek. Akiknek néha begyullad a bölcsességfoga, izgulnak egy furcsa anyajegyük miatt, vírusos torokgyulladástól kínlódnak, akik néha veszekszenek a párjukkal, a testvérükkel, a saját szüleikkel. Akiknek meghal egy szerettük, akit legszívesebben reggeltől estig siratnának egy szobába zárkózva egyedül. Akik néha bal lábbal kelnek vagy épp depressziós időszakban vannak, és akiknek például olyan lelkileg-fizikailag kimerítő éjszakák után is uralkodni kell az érzéseiken, amikor egész hajnalban szemhunyásnyit se aludtak, mert a gyermek hirtelen belázasodott, és mikor végre elaludt, dobogó szívvel puszilgatták, simogatták óvatosan a drága kis dacgombóc homlokát órákon át, hogy nem kezd-e újra lázasodni.
Szóval legyünk szánalommal és megértéssel egymás iránt. Sose tudhatod, hogy min megy keresztül az az Anya, Apa, aki a boltból kilépve a hisztiző gyerekeire egyszercsak ráordít, aztán könnybe lábadt szemekkel, önváddal tolja hazáig a babakocsit, miközben hazáig kísérik a megrovó pillantások: „micsoda rossz anya, micsoda szar apa, én sose viselkednék így a gyermekemmel, akármit is csinál.”
Egyszer lekapta a húgom, amikor épp mindkét gyermekem egyszerre bújt hozzám vigaszért. Julcsi akkoriban már keményen fogzott, én meg hetek óta nem aludtam éjszakánként 2-3 óránál többet, azt is 20-30 percekből összeadva.
