Azt meséltem már, hogy mikor az első kislányom szültem, olyanok voltunk a párommal a szülészet ajtaja előtt, mint két Mr. Bean? Annyi csomaggal álltunk ott, mintha be akarnánk költözni a klinikára.
Becsengettünk. Kijött egy szülésznő. Mögüle vajúdó nők sikolyai, morgásai és fohászkodásai hallatszottak, a szülésznő rendkívül elcsigázott volt, látszott, hogy rengeteg a dolga. Front volt, december 23-a és 14 fokos tavaszi idő. Minden nőgyógyász csatasorba volt állítva, Szegeden és környékén minden nő szült. Mi meg tétován álltunk ott, és mikor ránk ripakodott, hogy mondjuk már, mi van, én ezt mondtam
- Ööö… lehet, hogy 5 perces fájásaim vannak, de nem biztos. - és eleresztettem hozzá egy félkegyelmű mosolyt.
Az egész nap olyan volt, mint egy rész a Jóbarátokból. ;) Az érkezésünktől számított 5 percen belül már vajúdós outfitben voltam: egyáltalán nem diszkréten szétnyíló kórházi köpeny zoknival és műanyag szandállal. (Utóbbi a szülés után használható zuhanyzás idején.)
Ezúton is hála és köszönet azoknak a szülésznőknek, akik betámogattak két alkalommal is a szülés után rajtam ragadt véres és egyéb vegyes váladékos massza eltávolítására a zuhany alá, és amikor még ingatagon álltam a történtek fizikailag és lelkileg is kemény erőpróbája után a lábaimon, és remegett a kezem, segítettek mosdatni, bugyit húztak rám, és bizonygatták, hogy minden rendben van és minden természetes, amit fél méterről láttak belőlem eltávozni a baba világra jötte előtt és után.
(Bár nem látszik, a lábkörmeim festve voltak... :D )
