Még tavasszal történt, amikor Julcsi, a kisebbik lányunk 16 hónapos volt, hogy pelenkáztam, ő meg ahogy szokott, cukin mondogalódott közben: „autó, talpi, köldök, popó”, aztán mutogatott rám és azt mondta: „Bajszos néni!” (Ez fájt. Sőt, mi több, nem is igaz!) A pelenkázás után szaladt vígan kukába dobálni a szennyes ruhákat (juhí, ennek Anya nagyon örül), és a nagy munkában megint csak hallom, hogy azt mondogatja: „Bajszos, bajszos, bajszos.”

Később, mikor mesekönyveket lapozgatott, megint csak: „Bajszos, bajszos.” És akkor hirtelen megértettem, mit mondogat egész nap. Nem azt, hogy bajszos, hanem azt, hogy BASSZUS. De hát ez hogy lehet??? Sose beszélünk csúnyán a gyerekek előtt, tudatosan odafigyelünk, hogy véletlenül se mondjunk semmi ”nem nekik valót”. Aztán bevillant néhány kép a közelmúltból:

- Amikor a lányok rózsaszín joghurtot öntöttek véletlenül a világoskék szőnyegre, és kiszaladt a számon egy nagyon-nagyon fáradt ”basszus”.
- Amikor beledörzsölték kacagva a tejfölös túrógombócot a kanapéba, én meg épp a top secret WC-pucolásból érkeztem a szobába, na akkor is felröppent egy megtört B.A.S.S.Z.U.S.
- Amikor rájöttem, hogy Julcsi bekapcsolta a sütőt légkeverésre, mielőtt boltba indultunk, és benn maradtak az eldugott, áztatott koszos tepsik, közöltem magammal, hogy tejóégbasszus...
- Meg amikor cseresznyés ragadós kézzel kinyitotta a nagyobbik lányom a ruhásszekrényünket és „Jaj, de szép rujád van, anya!” felkiáltással meg akarta fogni a nyárig várakozó állásban levő menyasszonyi ruhám fehér tüll    szoknyarészét, akkor is így kiáltottam az égbe: „A fene, basszus, basszus,neeeeee, Annuska, kérlek neeee!”

Mea (maxima) culpa. Fúj, rossz anya!

(Az illusztráció Devastatingly munkája.)