Tegye fel a kezét, aki legalább 1x hallotta szülés előtt a rokonságtól, szomszéd nénitől, a pénztárostól a Tescóban, hogy minden olyan csodálatos lesz, mikor megjön a baba, mert a picike majd 3 óránként szopizik egyet, aztán visszaalszik, anya meg egy alapos lábáztatós, szemöldökszedős házi wellness jellegű kozmetikai kezelés után alszik a babával 2 órát, hogy újra képes legyen megszoptatni a gyermeket 2 perc alatt, hogy aztán újabb 3 óra vigadalom vagy wellness, esetleg pihentető alvás kövesse a babaetetést!

Aztán persze ez a paradicsomi állapot szerintük tart majd a baba 3 hónapos koráig, amikor nappal már többet lesz ébren a baba, de anyucit akkor már vigasztalhatja az, hogy éjszaka már 4-5 órát is kibír a gyermek evés nélkül. Persze valószínűleg senki nem akarja igazán tudni, hogy mi lesz újszülött babával otthon a valóságban, de én az ismeretségi körömön végigtekintve a fent említett 3 óra alvás, gyors evés, pikk-pakk, minden magától értetődő és pillekönnyű’ sztorit még egyszer sem láttam megvalósulni. Ellenben láttam a szoptatásért folytatott kemény küzdelmet és lelki válságot álló nap ordító gyerekkel, meg durva refluxot álló nap hányó gyerekkel vagy épp a kólikás fájdalmakban rángatózó gyermekes változatot.

Kólikás újszülöttel nyomni az első időszakot például egy merőben más minőség, mint nem hasfájóssal, amit szerencsére én csak barátaink tapasztalatából sejtek. Nem arról a kólikáról van szó, amit megold az Espumisan csepp meg a hordozókendő meg a babamasszázs, hanem arról, aminél csak az nyújt vigaszt, hogy állítólag a babák nagy százalékánál elmúlik 3 hónapos kor körül, a többinél meg 4 hónapos korban. Szóval a barátainknak gyönyörű, egészséges gyermekük van, csak épp olyan távol kerültek a fent emlegetett cuki pillekönnyű első babás időszak párhuzamos valóságától, mint Makó Jeruzsálemtől.

A gyermekük nem a tankönyvi Tyütyüke, aki 3 óránként szopizik, vigyorog egész nap, ő nem várja meg szépen csendben, mialatt Anya meg Apa kiolvasnak 1-1 fejezetet a Háború és békéből, ellenben kőkemény, 3 hónapos koráig tartó kólikával lepte meg őket. Szóval nekik úgy kezdődött az első gyermekes sztori, hogy se éjszaka, se nappal, semmi nem segít, amit védőnők, orvosok, az internet népe, az okos rokonság és baráti kör ajánl, hanem hallgatni kell a gyermek kínlódó üvöltését nap mint nap, megtanulni nézni, hogy fáj neki valami és ők nem tudnak segíteni.

És ráadásul elnézni mások hitetlenkedését, és egyben burkolt vádjait is, hogy valamit biztos nem jól csinálnak, valami biztos segítene azon az apróságon, hiszen a 10. szomszéd 4. unokája is hasfájós volt, és amint hason altatták/ Espumisant adtak neki/ köményes teával itatták stb. elmúlt az a buta kis fájdalmacska. Csak ki kell próbálni mindent. Mindent kipróbáltatok? Á, az nem lehet! Cipelitek eleget hordozókendőben? Biztos nem eleget. Adtok elég gyógyszert neki, amit felírt rá az orvos? Á, biztos nem jót írt, a mi orvosunk olyat írt, hogy attól azonnal elmúlt. Elvittétek babaúszásra/ jósnőhöz/ természetgyógyászhoz/ a 4. emeletre Marika nénihez??? Na ugye!

Aztán milliónyi nap után tényleg elmúlt a kólika. Dobpergés: megindultak az első fogak. És nem, nem az a sztori lépett életbe, amit az ember a játszótéren érdekes mód mindenkitől hall: „Jaaaj, hát én nem is tudtam, hogy a fogzás fáj… egyszer nagyot nevetett az én Tyütyükém, és ott volt 12 fog a szájában! Mik vannak… az én Tyütyükém imád fogzani." 

(Az illusztráció Pablo Picasso "Mother and child" című 1904-es tanulmányrajza.)