„Vannak ezek a csapnivaló nők, akik nem szoptatnak, mert féltik a szép mellüket, biztos piálni meg cigizni akarnak ahelyett, hogy táplálnák a gyermeküket. Ezek nem is akarnak igazán szoptatni.” Most valaki olyanról fogok írni, aki állandó célpontja az ilyen vádló, lélektelen kijelentéseknek. Valaki olyanról, akinek szülés után nem volt tejbelövellése, mégis erőn felül küzdött azért, hogy 4 hónapon át szoptatni tudja első babáját.

Mikor Anya a kórházból az első kőkemény napok után hazavitte a babáját tudva azt, hogy neki már nem lesz tejbelövellése, annyi teje volt a mellében egész napos szoptatással, fejéssel, amit egy átlagos, kezdetektől szoptató anyuka minden egyes alapos szoptatás után simán lefej, és csak úgy a csapba önt, mert már fagyasztani is egy csomót leszívott. Anya 4 hónapon át küzdött, hogy minél tovább adhassa a saját anyatejét a fiának a hozatott, más anyuka által játszi könnyedséggel lefejt anyatej mellett. Nem. Nem napi 8x. Napi 1x tudta odaadni cumisüvegből a kisfiának azt, amit egész nap szívogatott és öntözgetett össze, és amit jó párszor a fáradtságtól és a feszültségtől remegő kézzel kiborított az asztalra, mielőtt odaadhatta volna a picinek.

Egy időre fotelanyává vált, ugyanis a szoptatási tanácsadó javaslatára heteken át egész napos szoptatási folyamot csinált gyermekének, hogy minél kevesebb tápszert kelljen neki adni, és a picike minden egyes cseppet kiszívjon az anyamellből, ezzel szaporítsa a tejet, ami a klasszikus tejbelövellés nélkül termelődött egyáltalán. Ez azt jelentette, hogy Anya heteken át egész nap egy fotel rabja volt, szinte fel sem állt, karnyújtásnyi távolságra volt étel, ital, könyvek, távirányító, hogy a gyermek szó szerint egész nap mellen csünghessen.

A kicsi dühödt volt, sokat sírt, nehéz volt elnyugtatni, nehéz volt altatni, Anya dühödt volt, sokat sírt, nehezen tudott aludni, megnyugodni, kereste az okokat, és nyelte a könnyeket, amikor milliomodik alkalommal tették fel neki a rettegett kérdést, amihez valamiért mindenki azt hiszi, köze van: „Van elég tejed, tudsz szoptatni?” Amire neki mindig azt kellett válaszolnia, hogy: „Nem. Nincs elég tejem.” Erre törvényszerűen jöttek a sajnálkozó, elítélő, megbélyegző, okoskodó frázisok, amikkel ki tudta volna már plakátolni az egész várost, ahol él.

Azt, persze, senki nem látta, amikor (szintén a szoptatási tanácsadó javaslatára) szondával etette tápszerrel a kicsikét, és az elégedetten kapta be Anya ujját szopizásra, majd jólesően pihegett az ölében a szája sarkában maradt cseppecskével, akár a szopis babák.

Hogy mi az a szondás etetés? Gyógyászati segédeszköz boltokban kapható kis vékony hosszú cső, amit Anya minden egyes alkalommal, amikor a pici megéhezett, a kisujjára ragasztott, amikor már be kellett látni, hogy az egész napos szoptatással se fog több teje termelődni. Anya tehát napi 8x az ujjára ragasztott 1-1 újonnan megbontott szondát, a picike szájába adta az ujját, a szonda másik végét a cumisüvegbe eresztette, és a gyermek ugyanúgy, ahogy a szopis babák, szívni kezdte Anya ujját, vagyis azzal együtt a szondát, így kapta a tápszert, a kölcsön anyatejet, és a kemény munkával egész napokon át szívogatott kis saját anyatejet. Miért szondával? Mert akkor nem lép fel cumizavar, ami még inkább eltávolítaná a kicsit a szopizástól, mondta a tanácsadó, a védőnő.

Csakhogy amit akkor még nem tudtak, csak jóval később derült ki: a kicsinek hipotóniája volt, és le volt nőve a nyelve is. Vannak babák, akiknél ez nem okoz problémát, de vannak akiknél mindkettő okot ad arra, hogy ne szeressenek annyira szopizni, ne érezzék magukat komfortosan közben. A picike egy idő után teljesen elzárkózott a szoptatástól, dühödten lökte el Anyát, akinek majd megszakadt a szíve, addigra mindent megpróbált, amit a szoptatási tanácsadó, a védőnő, az orvos, a szoptató ismerősök, barátok tanácsoltak neki, amit annak idején a tanfolyamon hallot, jegyzetelt. A babája nem akart többet szopizni a melléből, amiből nehézkesen és lassan csordogált kevés tej.

Anya még mindig nem adta fel, még egy utolsó lendülettel hozzálátott, hogy ne hagyja veszni azt a kevés tejét, beszereztek a kézi mellszívó helyett egy elektromosat, hátha az jobban szívja majd a gyermek helyett is, még küszködött, hogy a szondával etetés legalább egy alkalommal a saját anyateje legyen, de hamarosan már tényleg nem volt mit kiszívni.

4 hónapig küzdött érte, és 4 hónapon át szoptatva és szondásan kapta is a babája a saját anyatejét. Utána pedig maradtak a szondázással az intim közös pillanatok. A tápszert szondával azóta csak Anyától fogadta el a gyermek reggel, délben, este, hajnalban, elégedetten szuszogott, pihegett utána, bújt Anya ölébe a szopizásaik után. A gyermek most 15 hónapos, és még ma is ragaszkodik ahhoz, hogy Anya napi 1x az ölébe véve szoptassa kicsit az ujján, a szinte láthatatlan szondán keresztül egy kicsit. Azóta Anyának számtalanszor tették fel a puszta érdeklődés álcájába bújtatott vádló kérdést: "Próbáltál egyáltalán szoptatni, vagy rögtön tápszerezni kezdtél?"

A napokban mesélte a történetben szereplő Anyuka nekem, hogy a helyi védőnő felhívta azzal, hogy őt is hivatalosan meghívják a szoptatás világnapja alkalmából megrendezésre kerülő helyi eseményre, amire a legalább 6 hónapig, kizárólagosan szoptató anyukákat várják. Annyit küzdött halmozott hátránnyal indulva, hogy úgy gondolják, megérdemli ő is, hogy ott legyen.

(Az illusztráció Hincz Gyula rajza, amely az 1994-ben, a Móra könyvkiadó gondozásában megjelent Bóbita álmos c. verses kötet borítóján szerepel.)