Amíg egyke a gyermekünk, szerintem sokan vagyunk úgy, hogy a tesós verziót valahogy így képzeljük el: jön a tesó, majd nehéz lesz, érkezik a testvérféltékenység, letudjuk ügyesen, jól elmagyarázzuk a kis buksifejnek, hogy őt ugyanúgy szeretjük, mint a másikat, megnöveljük a napi ölelésmennyiséget, és ezzel ő megérti, hogy továbbra is minden rendben. Aztán igaziból jön a tesó.
És jönnek az első hetek, ami alatt a nagyobbik gyermek egyszerűen imádnivaló, állandóan fotóznánk őket, hogy mennyire szereti a 2-3 éves gyerkőc a 2 heteset, olvadozunk büszkeségünkben, majd PAFF-BUMM-BANG. A kezdeti cuki hetek után indul a móka. Hirtelen minden zavarni kezdi a nagyobbikat, 
ami a kisebbikkel kapcsolatos, ennek hangot is ad, aztán jön az az időszak, amitől fogva beindulnak az igazi tesós események: a kisebbik mászni kezd, veszélyeztet mindent, ami addig a nagyobbik territóriumát képezte. Na innentől fogva anya, apa felkötheti a gatyát.
Jön a testvérféltékenység? Oh, nem... az nem ilyen 3 hetes menet, nem egy letudni való dolog, amit egyszer megoldottál, és vége, ügyes voltál. Képlékeny, bújócskázik, egyszer felbukkan, egyszer eltűnik, változatos formákat ölt, a legváratlanabb pillanatokban bukkan fel olyan bántások, mini agressziók képében, amire egyszerűen nem lehet felkészülni. A pici gyerekek nagyon találékonyak. Pedig olyan cukin segített popsitörlővel törölni pár hónapja a tesó popóját.
Csodaszerként emlegetik azt, hogy mindennap tölts kettesben a nagyobbikkal saját perceket. Egy idő után ezt kifejezetten nehéz megoldani (miután a kisebbik is jár önállóan és mindenhova bekukucskál, utánatok megy), főként, ha Apának húzós hetei vannak, vagy alapból olyan a munkája, hogy nem tudja olyan könnyen eltávolítani a közelből a kisebbik gyerkőcöt, amíg minőségi időt töltesz a nagyobbikkal.
Szóval igen, nagyszerű ötlet, de nem mindig könnyű kivitelezni plusz nem csodaszer. Nálunk úgy működik, hogy abban az időben kenyérre lehet kenni a nagyobbikat, nagy becsben tartja az Apával vagy Anyával kettesben töltött időt, de nem örök érvényű, még azt se mondanám, hogy akkor aznapra letudtuk az értelmetlen tesópankrációt. Mindennap várja ezeket a perceket, de nem lehet ezzel zabolázni, mikor dúl-fúl és kilöki a tesóját a szobából, hogy ő nem jöhet be, de nem zárja be az ajtót, hogy bejöjjön, és újra ellökhesse, hiába emlékeztetem, hogy hamarosan elalszik a tesó vagy Apa elviszi erre-arra, és akkor mi majd festünk / böngészőzünk / olvasunk / gyurmázunk / babaházazunk stb.
Éjt nappallá téve tudnám sorolni, hogy milyen hajmeresztő szituációkban találtam a gyerekeimet, amiket egy felnőtt ember ki se tudna találni, bolondságból vagy hisztis, dacos, fáradt, féltékeny stb. durvaságból kifolyólag.
Hiába van mellettük 5 cm-re az ember, mindig ébernek kell lenni, és a fantáziánkat tréningezni, sose mondani azt, hogy ezt azért mégse csinálják meg egymással… De. Meg fogják.
Persze, a gyermekeim imádják egymást, minden, amit a fentebbiekben írtam, az ettől az érzéstől teljesen független. A 4 éves ovisunk már szó szerint el se tudja képzelni, hogy valaha volt olyan, hogy az ő tesója még nem volt. Egyszer egy babakori fotóját nézegetve mindenképp azt akarta tudni, hol volt akkoriban az ő testvére. Nagy nehezen elfogadta, hogy sehol. Aztán megjegyezte, hogy „reméjem, ott is vigyázott rá vajaki…”
Hát ilyenek: homokot szórnak egymás szemébe, lelökik egymást a magas étkezőszékről, megharapják egymást, kitépik egymás haját, ordítoznak egymással, de nem tudják elképzelni magukat a másik nélkül.
(Az illusztrációként használt grafika Eloise Wilkin munkája.)
