Nagyon gyakran kerülünk abba a helyzetbe a férjemmel, hogy valaki hitetlenkedve és már-már számonkérően kérdezget minket, hogyhogy nem tudjuk a gyerkőceinket legalább pár óra erejéig a nagyszülőkre hagyni, hogy mi valami sürgős dolgot elintézzünk, ne adj' Isten, kettesben legyünk...

Ilyenkor mindig azt érzem, mintha a világ összes más szülőjének a szomszédjában vagy az emeleten, a párhuzamos utcában, esetleg a falu másik végében lakna legalább egy olyan nagyszülőpárosa, akik egészségesek, nyugdíjasok, mindig ráérnek, mindig ugraszthatóak. Az ilyen hitetlenkedő beszélgetések mindig ugyanúgy zajlanak: aki kérdezget, egyszerűen nem tudja elhinni, hogyan lehetséges ez, be akarja bizonyítani, hogy igenis lenne kire lepasszolni a gyermekeinket, csak nem is igazán akarjuk.

Szerencsések vagyunk, szerető szüleink vannak, akik a gyermekeink szerető nagyszülei, de messze laknak, dolgoznak vagy az egészségük nem úgy áll, hogy akármikor ugraszthatóak lennének. Éppen ezért azt az időt, amit nálunk töltenek, vagy mi náluk (2-3 havonta 1 éjszaka és 2 nap), azt nem fogjuk arra fecsérelni, hogy lelépjünk valahova, a gyerkőcöket meg rájuk hagyjuk, hiszen mi magunk pedig az ő (harmincas) gyerkőceik vagyunk.

S ha még meg is tennénk, hogy rájuk hagyjuk a gyermekeinket pár órára, és akkor mi nem vagyunk a szüleinkkel, akkor sem olyan egyszerű az, nem eszik olyan forrón a kását, barátom, kedves ismeretlen, félig-meddig ismerős, aki folyton kérdezgetsz, piszkálódsz...

Hogy miért nem? A gyermekeink nincsenek hozzászokva, őket nem lehet csak úgy hirtelen más kezébe nyomni, akárkinél otthagyni játszani, vagy játszóházba vinni őket aztán elmenni nyugodtan vásárolgatni. Mindig mi vigyáztunk rájuk, kivétel nélkül mindig mi etettük, öltöztettük, pelusoztuk, altattuk el őket minden egyes este. Az ovis és bölcsis kereteken túl ők nem tudnak rálazulni a témára.

Hiába 4 éves a nagyobbik, nincs olyan eset, hogy pl. az egyik mamánál aludjon, a gondolat is halálra rémíti, hogy legalább egyikünk ne legyen ott vele. A kisebbikről nem is beszélve. Mostanában még hangsúlyosabban kell neki, hogy vele legyünk, számára ismeretlen helyeken, helyzetekben, ismeretlen vagy régen látott emberek közt nehezen oldódik fel, úgy kapaszkodik belénk, mint egy kis makimajmocska, még a szemeit is eltakarja, belénk bújik.

Nem tagadom, hogy ez a ragaszkodás, már-már függés a mi oldalunkról is megvan. Lever a víz, ha arra gondolok, hogy ovis kirándulásra kell engednünk a nagyobbik kislányunkat, és busszal elutaznak valahova, akkor is, ha tudom, hogy uzsonnára hazaérnek majd. Remeg a gyomrom a gondolattól, hogy egyszer majd azt mondják a gyerekeim, hogy ők bizony szívesen a mamánál aludnának pár napot nélkülünk.

A szüleimnek nagyon erős elhatározása, hogy amint beköszöntenek a vidám nyugdíjas évek, ideköltöznek a közelünkbe. Ez legelőbb 2024-ben esedékes, úgyhogy kapaszkodjatok meg! 2024-ben, amikor az egyik lányunk 11, a másik 8 éves lesz, elvileg lesz lehetőségünk arra, hogy randizni/ színházba/ moziba/ borkóstolóra/ koncertre menjünk a férjemmel, aki akkor 40 éves lesz, én pedig 39, a lányaink meg már valószínűleg elég nagyok ahhoz, hogy Mamával és Papával akarjanak maradni addig.

Addig mi marad nekünk? Az alázat. Például az, hogy elmegyek termet díszíteni arra az alapítványi bálra, ahol rajtunk kívül szinte minden helyi Anyuci és Apuci jól fogja magát érezni, táncolni, enni-inni, tombolázni stb., mialatt valamelyik nagyszülő megvacsoráztatja, megfürdeti és elaltatja otthon a gyerekeiket.

(Az első illusztráció Sandra Isaksson 'Isak familjen' sorozatából származik. A második grafika Irene Rinaldi munkája.)