Tegnap az udvaron cukkinidarabolás közben egyszer csak hallom, hogy a 17 hónapos kisebbik lányom azt mondja huncutul: „Jajaj, Anya!” Felkaptam a fejem, hogy honnan jön a hang. Épp a kutyák vízzel teli vödre fölött hajolgatott, nagyot nevettem, annyira cuki volt. Tudja, hogy nem szabad. Odasétáltam kényelmesen, és oktató hangnemre kapcsoltam: „Cicamica, ne dugd a kezed a kutyusok vizébe!”

Aztán megláttam, hogy valójában mit csinál. Bassszuuusbasszusbasszusbasszus! Kivette a pénztárcám a babakocsi aljából, és azt mártogatta a kutyák vizébe.

Gyorsan kihúztam, kinyitottam, belenéztem. Nem tudom, mire számítottam. Kis tavacska alakult ki benne, úszkáltak a fémpénzek, köztük ott ázott 4500 Ft papírpénz összetapadva egy blokkal és a deszki kozmetikus telefonszámával. Szépen széthúzogattam az ázott papírtömböt rétegekre, kiteregettem száradni, aztán folytattam a cukkiniműveleteket. Julcsika egy darabig álldogált mellettem színpadiasan széttárt kezekkel, hogy „Sajnos, Anya, sajnos. Saaajnos.”