A gyermek és az ő alvósa közti viszony szent és sérthetetlen. A kedvenc lehet egy lyukas szakadt textilpelus, egy cuki kis plüssállat vagy rosszabb esetben egy rusnya valami, amit a gyerek egyszer az utcán talált, pl. egy kilógó belű, horrorisztikus, félszemű makimajom csokornyakkendővel.
Az érzések a lehető legkomolyabbak, a kedvenc, az úgynevezett alvós, hamar családtaggá lép elő. Nálunk Anna bölcsis korában szeretett bele a kék plüss mackójába, amit akkori beszédfejlődési és kreatív gondolkodásbeli 
szintjének megfelelően azonnal el is nevezett Picikemacikának. Mindig rajta tartjuk a szemünk. Akármi is történik, Picikemacikának meg kell lennie, különben az ég kegyelmezzen mindannyiunknak.
Történt egyszer, hogy az oviból egy végzetes hiba következtében a szeretett alvós nélkül tértem haza a lányokkal. Vígan játszottunk az udvaron. Megérkezett Apa autóval, a lányok tapsikolva szaladtak felé, Anna önmagához híven megbotlott a saját lábában, elesett, semmijét nem ütötte meg, de olyan sírásba kezdett, mintha nyílt lábszátörése keletkezett volna. „Picikemacikaaaaaa!!!” Odaugrottam hozzá, felkaptam, puszilgattam, ő meg ordított bele az arcomba, hogy „Picikemacikaaaaaaaa!!!” Apa lázasan átkotorta a babakocsi alját, mindent kidobált a földre, a maci sehol. Szemrehányóan nekem szegezte a kérdést drámai csúcspontként: „Otthagytátok az oviban??? Csak ezt az egyet kellett volna hazahozni!”
Már én is megbántam, hogy elhoztam a pisis ágyneműt, a felesleges váltóruhákat, a krikszkraksz rajzokat... azt is megbántam, hogy Annát elhoztam, csak lenne itt Picikemacika.
Ovi már tuti bezárt, végünk, hétvége jön kedvenc nélkül: 3 éjszaka, 2 nap. Apa ekkor mint egy Schwarzenegger filmben, megfogta a bömbölő gyereket, bedobta az autóba, kishíján áttört a kapun, elszáguldottak az oviig. A vérprofi óvónéni a kezében lengette a lemenő nap fényében Picikemacikát az ovi előtt: tudta, hogy visszajövünk érte.
