Egy időben azon törtük a fejünket a párommal, hogy hobbi bútorfelújításba kezdhetnénk, és ebből meg is gazdagodhatnánk esetleg. Ezért vásároltunk Jófogáson néhány jó minőségű, nekünk egyáltalán nem tetsző régi bútordarabot, amit viszont érdemesnek tartottunk átfestéssel újragondolni. Mit értünk mi ehhez? Semmit. De lelkesek vagyunk.
Utánaolvasgattunk, vettünk csiszológépet, alapozót, ecseteket, hengereket stb. Mindent ami kellhet. Biztos, nektek is vannak légből kapott terveitek, amit egy pillanatban tényleg komolyan gondoltok, aztán utólag már nem is értitek magatokat...
Aztán jött a nyár, és a zivatarokkal együtt jött az első kislányunk viharos dackorszaka, mi meg álltunk és tátottuk a szánkat, hogy mi történik. Egy szó, mint száz: ami lehetségesnek tűnt egy járni épp megtanult gyerkőc mellett, az egy kis 20 hónapos minihurrikán mellett már teljesen lehetetlen vállalkozásnak tűnt.
Én ráadásul közben a pocakomban kezdtem nevelgetni a testvérkét, ami szintén nem vitt minket közelebb a tervünk megvalósításához. Aztán Annuska bölcsibe ment, nekem hirtelen a nagy pocakom mellett lett egy kis szabad időm. Ott álltak a rusnya kis bútorok egymás hegyén-hátán, én meg csak nézegettem, kerülgettem őket, aztán a megfelelő óvintézkedések mellett csak megfogtam a csiszoló papírt, az ecseteket és a többit, és nekiestem az egyik darabnak.
Arcpirítóan amatőr megoldásokkal ugyan, de elkészült, és a 2015. decemberi (8 hónapos terhesen) költözésünk után a gyerekszobába egy kicsit frissebb, kislányosabb designt kapva került be ez a régi éjjeliszekrény. A csigalassú, kétgyermekes bútorfelúljítás azóta is hobbi maradt, szeretjük magunk körül azokat a bútorokat látni, amelyeket félig-meddig mi hoztunk létre. Még a raklapláz is elért minket. De erről majd máskor.
