Az Oh My Mom olvasóit kérdeztem meg arról, hogy milyen élmény volt nekik, amikor először maradtak otthon egyedül, bárminemű segítség nélkül egy napig vagy akár csak 1-2 óra erejéig az újszülött babájukkal és a nagyobbacska gyermekükkel.
CSILLA
Sziasztok! Bevezetésként csak annyit írnék: Ikrek, koraszülöttek, első gyerekek (olyannyira, hogy én kisgyerekkel kb. 20 éve találkoztam előttük) és első unokák is. Szülés előtt 2,5 hónapot voltam bent kórházban. Hamarabb jöttek a fiúk, és nagyon hirtelen engedtek haza minket a kórházból. Senki a családból nem számított rá, így segítségem az első egy hétben egyáltalán nem volt. (Férjem az új munkaköre miatt este 7-8-ig dolgozott. Anyukám, anyósom nem kapott egyik napról a másikra szabit.)
A kórházban én voltam a “semmirekellő” anya - az ápolók szerint -, aki annyira béna, még tandem sem tudja szoptatni az ikreit! Nagyon magamra vettem, és óriási önbizalomhiánnyal kezdtem anyaságom első szakaszát. Az első egy hét (és a rákövetkezendő fél év) bebizonyította, igenis lehet úgy élni, hogy egy nap 1,5 óránál többet nem alszol, és azt sem egyhuzamban. Mindent tankönyv szerint szerettem volna csinálni. Így akartam bebizonyítani: nincs igaza a kórházi dolgozóknak.
Ezzel elértem azt, hogy nemcsak az alábbi dolgok okoztak hihetetlen mértékű szorongást: a srácok tényleg egész nap sírtak, és szakaszokban aludtak 16 helyett hét órát, vagy nem édesen visszabukták az anyatejcsit, hanem az egészet kihányták, annyira refluxosak voltak, vagy a kínlódás egyedül az egyszerre szoptatással, egyedül fürdetéssel, a folyamatos fejéssel és az elmaradhatatlan hasfájás. Ráadásul mindezt duplán. Hanem 
emellett még kreáltam magamnak egy lelki terrort is: folyamatosan azon idegeskedtem, mennyire béna vagyok, semmit nem csinálok jól, mekkora károkat okozok ezekben a gyerekekben. Vajon kialakul bennük az ősbizalom?!?!
Egyik nap már három órája sétáltam két gyerekkel abban reménykedve, hátha így majd abbahagyják a sírást. Nem vált be. Végső elkeseredettségemben én is rákezdtem a bömbölést. Csak ültem és sírtam, mint egy tehetetlen kisgyerek. A srácok elhallgattak, és füleltek, mi ez a hang. A férjem erre jött haza: hisztérikusan kacagok és sírok, míg a gyerekek szupercukin meresztgetik a szemüket.
Helyzetemet az alábbi beszélgetés írja le leginkább: egy reggel nulla alvás után megkérdezte tőlem a férjem egy maratoni babafenék riszálás közben: Feladod Szívem? - Feladom! - mondtam őszintén, majd sétáltam tovább a fiúkkal valami gyerekdalt énekelve. (Sokan kérdezték, hogy hova fogok visszamenni dolgozni? Erre mindig azt válaszoltam, hogy tuti biztonsági őrnek, mert annyira ki leszek gyúrva a gyerekringatástól.)
Fél év alatt ismertem meg a gyermekeimet, ennyi idő alatt tanultam meg nem félni attól, hogy valamit nem csinálok jól. Nagyon sajnálom, hogy ilyen újhullámos butaságokkal foglalkoztam (biztos mindenkit megtalálnak ezek a kérdések: legyen-e cumi? Hordozás vagy babakocsi? Nem is vagyok igazi anya, mert császárral szültem? Igényszerinti vagy 3 óránkénti szopi? Mitől leszek szar anya? Stb. stb. stb...) és nem pedig azzal, hogy milyen szerencsés is vagyok, mert van két egészséges babám, akikkel nem könnyű az élet, de pont ettől különleges!
Mondhatnám, hogy azóta tökéletes anya, tökéletes feleség és fantasztikus nő vagyok, de ezt meghagyom a játszótéri anyukáknak, én meg örömmel olvasom az életszerű és hasonszőrű történeteket a blogodon. Köszönöm a lehetőséget!
(Az illusztáció Yvonne Stewart - "Coramantic" - alkotása.)
További kétgyermekes sztorik:
Niki történetét ITT olvashatjátok.
Betti és Judit történetét ITT olvashatjátok.
