Félidős terhes voltam, amikor úgy döntöttünk Apával, hogy gyorsan összeházasodunk a baba érdekében. Németországban élünk, itt könnyebb az ügyintézés, ha házas az ember. Szépen lezajlott otthon, Zalában az esküvő (apróbb problémák voltak, de a lényeg, hogy házasok lettünk), ami után hamarosan visszatértünk Németországba. Az érkezésünk utáni este görcsök gyötörtek, amik csak egyre erősebbek lettek. Megijedtünk, hiszen a hatodik hónapban jártunk még csak. Azonnal kórházba mentünk. Megvizsgáltak, és majdnem megindult a szülés is. Na de a baba kicsi tüdeje nem volt még elég fejlett, ráadásul a harántfekvésben volt.

A kórházban felkészítettek a legrosszabbra. Sokat sírtunk, aggódtunk, és mindezt egy idegen országban, idegen nyelven, amin még nem beszélek elég jól, és tök egyedül a párommal.

Közel három hét után sikerült a kislányom megállítani, hogy meg ne szülessen. Aztán következett a hetedik havi nőgyógyászati vizsgálat, ahol felfedezték, hogy gond van. A kislányom nem kapott már elég táplálékot tőlem a köldökzsinóron keresztül, és még mindig nagyon keresztben volt. Ekkor már mondta az orvosom, hogy "Anyuka, a babát ki kell venni azonnal." Nagy kérlelésünkre mindennapos vizsgálatokkal megengedték, hogy nődögéljen a picurkám. Még 4 hetet töltött nagy nehezen a pocakomban. Tele voltam feszültséggel, és már 24 órás fekvést írtak elő nekem, hiszen addigra már veszélyeztetett terhes voltam. De kibírtuk ezt is.

Aztán kiírtak szülésre. Én meg féltem. Főleg akkor, amikor megkaptam a tájékoztatót, hogy mi is fog történni: érzéstelenítés gerincbe, ami miatt gerincsérv alakulhat ki, sőt az is megeshet, hogy soha nem múlik el az érzéstelenítés hatása, legrosszabb esetben meg lebénulok, és a szívem is leállhat. Mondanom se kell, itt már végem volt. Itt már egyenesen rettegtem, hogy mi fog történni. Aztán ráadásnak még elénk toltak egy papírt a kérdéssel, hogyha komplikációk adódnak, kit mentsenek meg, a babát vagy engem? A babát választottuk.

Másnap volt a nagy nap, remegő lábakkal érkeztünk a szülészetre, ahol előkészítettek. Ekkor már hánytam az izgalomtól. Rettentő rosszul voltam, és kifakadtam, hogy egyedül ezt nem bírom végigcsinálni. Apa, mint valami hős, intézkedett, hogy bejöhessen velem a szülőszobára. Betoltak, Apa viszont még sehol sem volt. Folytak a könnyeim, és ekkor egy nagyon aranyos nővérke átölelt, megsimogatott mondván, hogy semmi baj nem lesz. Bennem meg az a kérdés motoszkált, hogy "na de ha mégis"?

Aztán apának adták a kis csomagot, hogy sétáljon vissza a szobába miközben engem összeraknak. A 15 kórházi dolgozó hihetetlen kedvességgel próbált rendbe hozni. Olyanok voltak hirtelen, mint egy család. Kitoltak a műtőből, és végre én is mehettem a kis családom után. Együtt voltunk végre a megfigyelőben. Aztán lassan valami melegség járta át a testem. Ekkor vettem észre, mi történt: múlik az érzéstelenítő hatása. "Juhú, nem haltam meg, és még béna se vagyok."

Jeleztük a nővéreknek, hogy kezdek érezni. Fájt, de a fájdalom elviselhető volt. Aztán megjelent a császármetszést végző orvos, aki közölte, hogy "Anyuka, ne haragudjon, nagyon nagyot kellett vágjunk." Akkor nem is fogtam fel, mit mondott. Múltak az órák, fel akartam kelni, szerettem volna, hogy kivegyék a katétert. Felemeltem a takarót, és láttam, hogy minden tiszta vér volt alatta. Jézusom, gondoltam, ha nem a császárba halok bele, akkor most elvérzek.

Felkeltem, azt hittem, kettényílok. A kórházi köpenyt megemelve szemléltem a hasam. Bikini vonalnál vágtak, de miért ekkorát? Szinte félbevágtak. Majdnem huszonhét cm hosszú volt a seb, amit utólag megmértünk. Annyira megijedtem a látványtól, hogy elájultam. 

Teltek a napok, hatalmas fájdalom kísérte őket. Lehet, hogy én vagyok nagyon gyenge, de hihetetlenül rossz volt, el sem tudom mondani, mennyire. A fájdalmat már csak az tudta fokozni, hogy egy csepp tejem sem volt, és felkelni se tudtam, csak segítséggel.

Apa öltöztette, pelenkázta és adta oda nekem a babát. Nagyon lassan szedtem össze magam. A kórházban töltött idő alatt minden nap rehabilitációs masszőr jött hozzám, mondanom se kell, kegyetlen egy masszázs volt. Sokszor küldtem szegényt melegebb éghajlatra, szerencsére nem értett magyarul. Aztán lassan hazamehetünk, és ott volt az én pici csöpp lányom. Apa visszament dolgozni, magunk voltunk segítség nélkül. Emelni semmit nem lehetett, és nem is tudtam. A két és fél kg-os babámat alig bírtam megemelni. Rengeteget sírtam, nem volt tejem, és fajdalmaim voltak.

A kisasszony nem akart szopizni, ami kevés kis tejem volt, nagy fájdalmak árán géppel fejtem, és cumisüvegből kapta. A seb is fájt és a fejés is. Hetekig ment ez, amíg el nem jutottam arra a pontra, hogy végem van. Magamat okoltam azért, hogy császár lett a vége.

A baba állandóan sírt, éhes volt, nem tudtam megnyugtatni. Magamat okoltam, hogy biztos azért van ez, mert nem kötődik hozzám, mert nem szenvedtünk egymásért és a szoptatásért.

A rengeteg stressztől aztán elapadt az a kevéske tejem is, ami volt. Tápszert kellett vennünk. A kislányom egy hónapos volt, mire beletörődtem az egészbe, és éreztem, hogy egyre jobban kötődünk egymáshoz. Rám mosolygott, megnyugodott nálam, és ekkor tudatosult bennem az egész: mindegy, hogy szüli meg az anyuka a babáját, az a lényeg, hogy éli meg az egészet. Én rosszul éltem meg a fájdalmakat, és ő ezt érezte. De megérte: muszáj volt császárral szülni. Ha nem így lett volna, most nem lenne egy csodaszép, lassan két éves kicsi lányom. Ha muszáj-, ha életmentő lenne, végigcsinálnám még egyszer, de ha nem, soha nem választanám a császármetszést magamtól.

Minden császáros anyukát hősnek tartok, hogy mind kibírták, és végigcsinálták. Minden tiszteletem az övék! És minden, amit sokan mondanak, hogy ez a könnyebb út, hazugság, mint ahogy az is, hogy császármetszéses szülésnél vagy tápszer mellett nem lesz olyan kötődés, mint természetes szülésnél és szoptatásnál. Szóval hatalmas puszi minden császáros Anyucinak: megcsináltuk, túléltük!


(Az illusztráció Virgola munkája. A fényképekért köszönet Dalmának.)

 

További beszámolókat itt olvashatsz:

Császárral szültem IV., Dóri története
Császárral szültem III. 
Császárral szültem II., Zsanett, Kitti és Betti gondolatai a császármetszésről

Ha Te is szívesen elmesélnéd, milyen élmény volt császárral szülni, küldd el a történetedet az ohmymomsztorik@gmail.com címre!