A boltba be, gyereket le, kosarat fel, eszedet el, gyereket fel, gyereket le, hisztike be, hisztike ki, szégyenpír ON, józan ész OFF, idegbaj ON. ;)

Nyáron, amikor Julcsi, a kisebbik lányunk 18 hónapos lett, megtörtént velünk az, ami addig még sosem. Apa elment a nagyobbik gyerkőccel letudni a nagybevásárlást a CBA-ba, én meg a másfél éves Julcsikával beszaladtam a Pepcóba két törölközőért és pár konyharuháért. Amint bementünk, a törpe azonnal rohant az óriás buborékfújókhoz, a kezembe nyomott kettőt azzal a szöveggel, hogy „Ezeket, Anya, szejetem.” Visszaadtam, ő meg körbe-körbe szaladgált a boltban a két ”fénykardjával”. Felpakoltam az egyik karomra a törölközőket, meg a konyharuhákat, egyensúlyoztam a pakkot az alkaromon, a másik kezemben meg egy szatyor volt a gyerekek S.O.S csomagjával. Julcsit verbálisan terelgettem: „Erre gyere, arra gyere, cicamica, itt vagyok, erre, erre!!!”

Megálltam az egyik sornál, rábámultam a levendulaszínű kenyértartókra, annyira jól néznek ki, az árát akartam megnézni, a szandálomból kilógó lábujjaimmal próbáltam felpöckölni az árcímkét, mivel ugye a kezeim foglaltak voltak. Julcsi ekkor csapott egyet a 30 cm-es buborékfújóval az üveg tortatálak felé.

Hoppá, ez itt már nem vicc. Felkértem, hogy menjünk tovább, mire az én tüneményes, engedelmes okos másfél éves kislányom villámló szemekkel kiabálni kezdett: „Nemmanya!!!” És csapott még egyet.

Semmi nem tört el, de rezgett az egész polc a törékeny hacukákkal. Magamhoz szorítottam miden cuccot, ami nálam volt, és a 3. kezemmel (valamelyik ujjammal) megragadtam az egyik kezét, és húzni kezdtem. A tündérkém elvágta magát a padlón, fekve toporzékolt és ordított. Én fölötte álltam a sok cuccal. Az eladók amúgy is köröztek már, mint a keselyűk, hogy miért nem vittem kosarat. Szóval végképp felhívtuk magunkra a figyelmet, hogy szolidan fejezzem ki magam.

Juliska toporzékolt fekve és ordított, fel akartam állítani, de nem engedte, visszafolyt a padlóra. Ekkor a 3. kezemmel az egyik kezénél fogva (úgy, ahogy volt, a földön fekvő helyzetében) áthúztam 2 sorral arrébb biztonságos közegbe a díszpárnák közé. Visított, rugdosott, és mondta a magáét kevert nyelven: magyarul és Julcsinyelven.

Arra lófrált egy megszeppent, fiatalka eladó, aki próbált úgy csinálni, mintha csak egy hirtelen odanőtt bokor lenne, mint a vígjátékokban, amikor bénán rejtőznek el valaki elől. Kezébe nyomtam a vásárolt cuccokat, hogy vigye a pulthoz, legyen szíves, én meg a gyereket, aki vergődött, mint hal a hálóban és úgy ordított, mintha nyílt lábszártörése lenne, elcipeltem nőiesen a vállamon átvetve a kasszáig.

Kifizettem mindent, és regisztráltam, hogy Julcsi az első gyermekünk ellentéte: otthon kifogástalanul viselkedik, de ha elmegyünk valahova, ő lesz a műsorozó gyerek, akit látva a kisbabások megfogadják, hogy ők tuti nem fogják így elrontani a saját gyermeküket.


(Az illusztráció Hilary Knight munkája Kay Thompson Eloise at the Plaza című kötetéből.)