Az első szülésemről már meséltem nektek, halászléfőzés közben kellett lelépni a kórházba otthonról a szaloncukrok meg bejglik mellől Szenteste előtt egy nappal. Annyiszor meséltük el a történetünket a családnak meg a barátainknak, hogy szerintem a fülükön jön ki, nagyon szeretjük, szép élmény volt, és egy darabig úgy gondoltuk, überelhetetlen...

Második alkalommal már teljesen máshogy készültünk a szülésre, a lányunk épp betöltötte a 2 évet, bölcsibe járt ugyan, de a klasszikus bölcsis körforgásban ragadtunk: 2 hét betegség, 2 hét bölcsi, sokat voltunk otthon vele. A férjem tanár, egy Szegedhez közeli településről, Deszkről jár be mindennap dolgozni egy középsuliba. A napjaink feszesek voltak, és mivel a nagyszülők messze laknak, dolgoznak vagy az egészségi állapotuk nem engedi, nem volt olyan opció, hogy valaki Apa helyett vigyázzon a bölcsisünkre, amíg én a kezét szorongatva vajúdok a kórházban. Ez engem megijesztett, semmit nem akartam annyira, mint hogy ott tudjon lenni.

A 39. héthez közeledve a CTG-k semmit nem mutattak soha, egyetlen kósza fájásocskát sem, de mivel a másik lányom a 38. héten született meg minden előzmény, jóslófájás, keményedés stb. előrejelzés nélkül, gyúrtunk már a 38. hétre. A 39. hétbe kezdve hétvégén azt beszéltük, hogy a következő héten lenne egyetlen egy olyan nap, amikor lehetséges lenne együtt szülnünk.

Egy szerdai nap volt ez, január 13-a, a páromnak délelőtt volt két órája, a következő 2-3 órája lyukas volt és talán fakultációja volt még a nap végén. Tudjátok, a jó tanár hétvégén beteg, és akkor megy támaszt nyújtani a vajúdó szerelmének, amikor lyukasórája van. ;) Én akkor hétvégétől elkezdtem azt mondogatni magamnak meg az apró babának ott benn, hogy szerdán kell szülni punktum.

Hétfőn és kedden jó sok keményedésem volt, ami nem is csoda, ha a 39. hétben hatalmas pocakkal föl-le ugráltat egy dacos 2 éves gyermek álló nap, de ezen kívül nem éreztem semmit, úgyhogy amikor eljött a szerda, reggel csalódottan döcögtem a klinika felé rutinvizsgálatra. Útközben megálltam a közeli péksütis bódénál, vettem egy igénytelen iskolai büfés párizsis zsemlét, tudjátok: levegős felfújt zsemle, kívül tök száraz, belül egy kis margarin, egy szelet párizsi félig kilóg, a közepén meg ázott uborkaszelet, és ha a tetejét benyomod, összeomlik az egész építmény. Hát na… azt kívántam meg.

Nem volt étvágyam, gondoltam, majd a vizsgálat után megeszem. 7:30 körülre volt időpontom, amikor beérkeztem, irtó sokan voltak. Nekidőltem a falnak, és vártam. Vártam 1 órát: a doktor úr műt. Ácsorogtam, nem volt ki mellé odaállni a hasamat dülleszteni bánatosan, hátha átadja valaki az ülőhelyét, egyik nő terhesebb volt, mint a másik. Vártam még egy órát: a doktor úr műt. Na ekkor fogyott el a türelmem, beszóltam az asszisztensnek, hogy ehhez túl terhes vagyok, hazamegyek.

Amennyire egy terhes nőtől telik, kiviharzottam a folyosóról, és visszapattantam az orvosom mellkasáról a bejelentkező ablak előtt. Akkor már semmire se vágytam annyira, mint arra a büfés párizsis zsemlére. És víz se volt nálam, a kiszáradás szélére kerültem. A orvos bocsánatot kért, felmentünk a szülészeti osztályra, hogy gyorsan megvizsgáljon. Mondtam, hogy semmi panaszom, és amíg vizsgált, őt magát is egy nagy párizsis zsemlének láttam, mint a mesékben a tenger közepén hánykolódó csónakban a mesefigurák, akik egymást hamburgernek meg hotdognak vizionálják.

9:45 volt, az orvos megmosta a kezét, és azt kérdezte mosolyogva: Akarunk ma szülni? Én meg rávágtam, hogy: Naná! De nem fáj semmim, az nem baj? Mire az orvos minden bölcsek bölcsességével: Majd fog.

Ámen. Felhívtam a páromat vigyorogva, hogy rohanjon, állítólag szülünk a lyukasóráiban, de ha nem, akkor is ülhet mellettem, amíg várakozunk, hogy történjen valami. Átöltöztem kórházi köpenyre, a párizsis zsemlémet elkobozták, és határozottan megkértek, hogy ne is igyak. Ez utóbbi kivitelezhetetlen volt, úgyhogy lehúztam egy fél literes víz felét. Amikor bő 40 perc múlva 5 perces fájásaim voltak, megértettem a tiltást. 2 fájás közt ki kellett mennem hányni.

No, fél óra múlva megjött a párom a cuccaimmal, beöltözött. Az orvos burkot repesztett, hogy induljanak meg a fájások. A burokrepesztés után 3 másodperccel már oxitocinnal fenyegetőzött a szülésznő. Ízirájder… mondtuk neki mi vigyorogva, izgatottan. Az első szülés is gyorsan lepörgött, várjunk még pár percet. Ez a szülésznő meglehetősen bizalmatlan volt, elment a nővértársaival beszélgetni, mi meg megkezdtük a sétálgatást a folyosón. 5 perces fájásokkal kezdődött a móka, és az első fájás hirtelen élményszerűen visszahozott mindent az első szülésből. Arra gondoltam: basztikuli… ez bazira fog fájni mindjárt.

Sétálgatva egyébként sokkal jobb vajúdni, sokkal kevésbé fáj, mint CTG-re kötve fetrengeni az ágyon, legalábbis én így éltem meg. Volt pár 5 perces fájásom, sétálgattunk, beszélgettünk a párommal, amikor jött a fájás, összeszorítottam a térdeimet, megkapaszkodtam a kezében, rázott a hideg, megtántorodtam.Aztán mentünk tovább, és egyszer csak belemarkoltam a karjába, megálltam az üvegezett nővérszoba előtt, és mint egy tapadókorongos plüssjáték, az ablakra tapadtam. Túrógombócot ettek a nővérek. 11-kor. Csorgott a nyálam, legszívesebben odamentem volna, mint egy éhes kutyus, és kéregettem volna az asztalnál úgy, ahogy voltam, bugyi nélkül kórházi köpenyben. Ők meg néztek rám hülyén. Mondtuk, hogy 5 perces fájásaim vannak, egyébként finom a gombóc, hehe?

Hitetlenkedtek. Hiszen csak most volt burokrepesztés, na persze, 5 perces fájások. Jött egy új fájás, ez már nagyon megtántorodós volt, és valóban nem 5 perces, hanem csak 3-ra volt az előzőtől. Leszögeztem a páromnak, hogy akármikor is lesz meg ez a gyermek, utána túrógombócot kell nekem szereznie, ha szeret, az mindegy, hogy honnan, jó lesz a nővérek maradéka is.

Az arra bóklászó unatkozó szülésznőnknek mondtam, hogy most már lefeküdnék az ágyra. Ő hitetlenkedett, és kétkedően mosolygott, de persze, bekísért minket, hadd feküdjek el, rákapcsolt a CTG-re, ami szépen rajzolta 2 percenként a fájáshegyeket.

Szóval 11:15-kor kezdődött az igazi móka, beállt a vajúdós néma állapot, amikor az embernek nincs ereje beszélni, sírni, panaszkodni a fájdalomtól. Ide-oda vergődtem az ágyon, a párom lelkes volt, nyomta a bátorító szöveget, szerintem ezt fel kéne venni, és a vajúdó nőknek végtelenítve játszani hangszórókból a kórházakban. A szülésznő egészen megmagyarázhatatlanul hitetlen volt végig, mindig bagatellizálta azt, ahol tartunk éppen.

Délben hágott a hangulat a tetőfokára. Kipréseltem magamból egy mondatot amennyire hangosan bírtam: Nem tudok nem  nyomni! A szülésznő erre: Ne nyomjon, ne nyomjon, Daniella. Közben méhszájvizsgálatot csinált, elfehéredett, kirohant, összeütközött egy másik nővérrel, ráordított, hogy hívja azonnal a doktor urat, mert nyomunk. Amikor visszaért, feldobta a lábaim a lábtartóra, fertőtlenítette a kezét, és beállt a lábaim közé amerikai focis labdaváró pózba. Ha lett volna erőm még egy mondathoz, tuti azt mondtam volna félig-meddig felülve: Na ugye, megmondtam! De nem volt. Beviharzott az orvos, viccelődött valamit, én meg egy fájással párhuzamosan nyomtam egyet, kibújt a baba feje, a következő nyomással meg az egész teste, és ott volt…

Ott voltunk mi, most már kétgyerekes szülők. Ott kiabált a hasamon a pici, véres volt, nyálkás volt, meleg volt, lila volt, sírtam és nevettem, a párom nagyon büszke volt rám, dicsért, simogatott, nézte a második kislányát. Aztán elvágta a köldökzsinórt, és ezzel még egy láthatatlan kötelék keletkezett, ami még szorosabbra húzott minket egymáshoz, a páromat (most már a férjemet), a kisbabánkat, és a bölcsis nagyobbik lányunkat.

A nagylányunk épp akkor hunyta le a kis szemeit a bölcsiben ebéd után Szeged másik végében, és fogalma se volt róla, hogy akkor, 12:15-kor, január 13-án, szerdán, Apa lyukasóráiban, világra jött egy gyermek, akivel a következő években, számtalanszor megharapják, megkarmolják majd egymást, és aki nélkül már soha többet nem fogja tudni elképzelni az életét. Semmivel nem tudom jobban érzékeltetni azt az összetartozást, ami kettejük közt van, mint a 2 éves Anna szavaival: "Ha Julcsi felnő, Anna lesz. Mikoj én picike voltam, Julcsi voltam."

Ja, és a túrógombóc... Szerzett a párom. ;) Már a megfigyelőben túrógombóccal tömtem magam, amíg vártunk a tiszta kisbabánkra. Biztos ezért mentem hozzá másfél év múlva egy szép forró nyári napon.

 Az első lányom születéséről itt írtam: Halászlé burokrepesztéssel

 (Az illusztrációk Durga Yael Bernhard, Anna Kövecses és Aitch munkái.)