Amikor kicsi voltam, sokszor mentünk látogatóba Somogyból Zalába az "Orosztonyi Mamához". A Mamám mindig hagyományos zalai ételekkel várt minket. Nem volt akkoriban spagetti, pizza meg melegszendvics, hanem jó nagy lábasban rotyogtak a különféle szaftos húsok, sült a sütőben a tepsis prósza, Anyukámnak főtt a paradicsomos káposztaleves, és hogy ne maradjon szárazon a torkunk se, mindig volt a spájzban szifonos szóda és Jaffa szörp.

A szeretett nagymamám négy éve halt meg. Nem volt nagyon idős, élhetett volna még sokat, valami kisebb problémával került kórházba, legalábbis úgy tűnt akkor. Egy rutinműtét várt rá, anyukám bement hozzá a zalai kórházba, és a műtét előtti nap odatartotta a füléhez a mobilt, hogy tudjon beszélni velem, aki akkor a szegedi Tündér utcában a pocakjában rugdosó első babájával volt elfoglalva. Alig hallotta, amit mondtam, csak hangosan kérdezgetett a babáról, én meg szinte kiabáltam a telefonba, hogy minden rendben lesz, és habár most már nem utazunk, de ígérem, ha meglesz az első dédunokája, elmegyünk Orosztonyba, és megmutatjuk neki. Rögtön szabadkozott, hogy nagyon szeretné megfogni, de neki már gyöngék a kezei, majd segíteni kell neki fogni a babát.

Néhány nap múlva felhívott a testvérem, megkért, hogy üljek le, és olyan szépen, olyan hangon mondta el, hogy meghalt a Mama, hogy ennél puhábban, ennél nagyobb szeretettel és megóvni akarással nem lehet közölni egy ilyen hírt. Sokszor eszembe jutnak azóta a Mamám kezei, amiket én sosem láttam gyöngének. Ő szokta így mondani: nem gyenge, hanem gyönge. Ugye mennyivel szebb ettől az Ö-től? A gyenge az tulajdonképpen egy kemény szó, jól odavág, mikor kimondod, a gyönge viszont egy igazán törékeny, óvni való dolgot jelent.

Szóval a kezeit sosem felejtem el, és tudjátok, hogy látom, leginkább magam előtt? Ahogy dagasztja, gyúrja a kelt tésztákat, nyújtja a rétest. Ma már Zalától távol, jó pár megyével arrébb, Szeged közelében élek a családommal, de a nosztalgikus zalai ízek elkísértek ide is, és rendszeresen előkerülnek a konyhámban a Mama féle receptek, amik épp úgy szerepelnek a saját receptes könyvemben, ahogy még ő diktálta nekem.

A paprikás perecét mostanában sokszor elkészítettem, nagyon szereti a család, a gyerekek egymás elől lopkodják, és nem volt még olyan vendégünk, aki ne kapkodta volna egymás után a pereceket a kínálóról. Habár nem vagyok egy gasztrozseni, most megosztom veletek a zalai paprikás perec receptjét, ahogy a Mamám szokta készíteni, és ahogy ő diktálta le nekem réges rég. Ez az a recept egyébként, ami akkor is előkapható, amikor szinte semmi nincs otthon, mégis valami olyasmi kerül általa az asztalra, ami után mindenki megnyalja az összes ujját. No, lássuk!

Paprikás perec

Hozzávalók: 1 kg liszt, 1 púpos evőkanál só, 1 teáskanál szódabikarbóna, 1 teáskanál ecet, 3 evőkanál étolaj, 1 nagy doboz kefir, 4 evőkanál tejföl, 1 kevés tej a dagasztáshoz, 1 kis étolaj és pirospaprika

A lisztet összekeverem a sóval, ráöntök egy teáskanál szódabikarbónát, arra egy teáskanál ecetet, hogy pezsegjen. Ráöntök három evőkanál étolajat, és egy kefirlevet, és összekeverek mindent. Hozzáadok egy nagy kefirt, négy evőkanál tejfölt, egy kevés tejet, hogy összeálljon, és középgyönge tészta legyen. Hengerré sodrom az egész tésztát, és ujjnyi vastag darabokat vágok. Kicsit hosszabbra nyújtom a kezemmel a darabokat, megcsavarom őket, majd összetapasztom a végeiket, hogy karikákat formázzanak, majd kizsírozott tepsire helyezve étolajhoz adagolt pirospaprikás lével megkenem őket, végül előmelegített sütőben kis lángon kisütöm őket.