A lányaim sokat betegek, bár mostanában olvastam egy cikket arról, hogy az átlag 4 év alatti gyerekekhez képest nem betegesebbek, csak átlagosan takonykórosak, vírusosak. No, ez az átlag elég ahhoz, hogy 2 hét itthon & 1 hét ovi/bölcsivel toljuk az őszt és a telet. 2018 első hetében az ovisom volt itthon, aztán hogy visszament oviba, a bölcsisem maradt itthon tüneti kezelésre, orrszívásra. Tegnap mentek először mindketten oviba/bölcsibe, úgyhogy rám szakadt a szabadság.

Na, azért annyira nem, mert még két hétig tart az az itthonról végzős számítógépes szövegfeldolgozó munkám, amit az MTA-hoz csinálok augusztus eleje óta. Huh, ez elég kúlan hangzik, nem? „Sukárság, rajság, fainság.” Kajafoltos, szakadt mackós kiugrott bölcsész Anyuci az MTA-nak dolgozik.  Na, több komolyság, sirályabbul hangzik, mint ami valójában. Már csak 2 hétig van szerződésem, úgyhogy addig dolgozgatok, de azért lazításként beterveztem, hogy mindennapi tornámat megkezdem olyan béna bridzsitdzsónszosan, itthon a Youtube-on nézett tornázós videót követve. Ez addig ugye nem volt lehetséges, amíg a lányaim itthon voltak.

A kisebbik gyerek akármit csinálok, azonnal követeli, hogy hagyjam abba, és helyette olvassak neki valamit, amit napi 19x olvasok el neki, és már álmomban is mesekönyvek üldöznek. A nagyobbik meg velem akarná csinálni a tornát, aztán kérné, hogy kapcsoljak hozzá zenét, aztán azt, hogy üljek le, és nézzem, ahogy ő táncol, tapsoljam meg, aztán meg kérné, hogy inkább fessünk vízfestékkel vagy hadd tömje be a fogam két dupló és egy nurofenes fecskendő segítségével.

Szóval nagy reményekkel kerestem egy youtube-os tornavideót. Reggel 8 óta meg volt nyitva egy fiatal lófarkas barna hajú, tökéletes testű lány a Mozillán, aki nagy átéléssel ugrabugrál terpeszből terpeszbe meg fekvőtámaszba 24 percen át. Óránként egyszer megálltam a munkában, és belenéztem a videóba. Meggyőződtem róla, hogy ilyesmikre talán én is képes vagyok, majd elhatároztam, hogy a következő órában tuti nekiállok.

Persze ehelyett inkább csokit ettem (250 kalória, ehh), teregettem (muszáj volt, na, a szennyeskosarunk rimánkodott), leszedtem a karácsonyfadíszeket a házunk előtt álló fenyőről (egyet se loptak el, ez falu), lealapoztam egy pirosas barnás bútorlapból készült könyvespolcot, hogy másnap lefesthessem a maradék tejeskávé színű halvány festékemmel, ami egy antikolás-próbálkozásomból maradt még októberről. Na, az is jó móka volt. A végén a férjem megjegyezte, hogy jobban is vigyázhattam volna a szekrényre, tiszta karcos meg ütött-kopott mindenhol. Mondtam, hogy ez antikolva van, azért ilyen. A szemöldöke a homlokán át a tarkójáig szaladt, aztán többet nem emlegettük a dolgot.

Ja, és a lófarkas lány meg a terpeszugrások? Tegnap végül nem kezdtem el. Majd holnap. Vagy hétfőn. Vagy jövő hétfőn. Majd ha elkezdtem, szólok. Mosni kéne, meg teregetni, meg felmosni, meg pókhálózni, meg port törölni, meg bejárónőt fogadni.


(Az illusztrációként használt kép a Simpson családból származik.)