Csak én nevezem a szakácskönyvemnek kissé nagyképűen. Azokat a recepteket írom bele, amiket a legjobban szeretünk és leggyakrabban eszünk. Évek óta írom, vigyázok rá, gyerkőcök előtt volt arra kapacitásom, hogy egy általános iskolás lelkesedésével kinyomtattam az ételek képeit és beragasztgattam a receptek mellé.
Na most, amikor a gyermekeid bölcsis-ovis korba lépnek, egyszer csak olyanok lesznek, mintha egy csapat velociraptorral élnél egy lakásban. Nem tisztelik a szívednek kedves tárgyakat, illetve talán tisztelik, csak a tiszteletet sokszor felülírja a huncutkodás, az önfeledt játék vagy épp a belül mocorgó hisztiszörny. Így lehet, hogy elszakad a kedvenc nyakláncod (amit mondjuk úgyse hordasz 3 éve), a fotóalbumban véletlenül összegyűrik az egyetlen fényképedet, ami a dédidet ábrázolja meg az 5 éve kézzel írogatott szakácskönyvedet kezelésbe veszik.
Most már olyan a szakácskönyvem is, mint az életünk gyermekes verzióban, kesze-kusza, összefirkált, néhány részletét alig tudom kiolvasni, sok helyen összegyűrődött, de az tuti, hogy a régi formájában sose nevettem akkorákat, amikor felütöttem főzés előtt, mint most, amikor kinyitom és mindkét kis velociraptorom kézjegye ott van az enyém mellett.
